Talán akad olyan, aki észrevette: hosszú kihagyás után egy kicsit visszatértem a nyomtatott sajtóba. Persze, csak óvatosan: a nyár végétől havi egy alkalommal írok cikkeket a Heti Válasz számára. 2004 és 2006 között egyszer már kipróbáltam ezt, akkor minden héten Giró-Szász Andrással írtunk a lapba, még könyv is született belőle, nekem tanulságos olykor beleolvasnom, másnak azért annyira nem ajánlanám. Jó volt, fárasztó volt - és elég volt. Most mégis érdekesnek találtam újra írni, az oldalpartner ezúttal G. Fodor Gábor, a feladat pedig az, hogy minden hónap végén az általunk legfontosabbnak gondolt ügyet elemezzük. Miután azonban az elmúlt időszakban ez a blog lett számomra a bázis (egyben talán menedék), sikerült megbeszélnem a szerkesztőkkel, hogy a lap számára írt cikkeket itt újraközölhetem. Ez az első írás komoly csúszással kerül most ide (bár nem hiszem, hogy elavult volna), de a többit - ha minden igaz - pár nappal a lapban való megjelenés után már fel fogom majd tenni.
Orbán Viktor beszél
Politikai értelemben a nyár legnagyobb meglepetését számomra egyértelműen a miniszterelnök nagy vihart kavart, széles körben vitatott mondatai jelentették. Kommunikációs offenzíva – így szokták hívni az ilyen váratlan uborkaszezonos aktivitást az elemzők, de akadt olyan blogger is, aki a szokatlan megfogalmazások okozta értetlenséget egy „Habony Árpád biztosan nyaral” megállapítással próbálta feloldani. Orbán Viktor ezen a nyáron tényleg figyelemfelkeltő dolgokat mondott: beszélt félázsiai származékokról, a demokráciára leselkedő gazdasági veszélyekről, az erőpolitika jelentőségéről, a hanyatló Nyugatról, mint ahogy határozottan kiállt a választási regisztráció és az újabb államosítások mellett. Ezek az erős állítások önmagukban is vizsgálatra méltók, így együtt azonban kifejezetten választ igényelnek: vajon miért dönthetett úgy a kormányfő, hogy a korábbiaknál kevésbé csomagolja be a mondatait és élesebben fejti ki álláspontját?
Egy ilyen váltásnak sok magyarázata lehet, a véletlentől a hibázáson keresztül az őszinte beszéd igényéig. A mindenben logikát kereső – és éppen ezért feltehetően gyakran tévedő – elemző azonban hajlik arra, hogy itt másról, ennél többről van szó, olyan megfontolásról, amely – ha megértjük a mozgatórugóját – sokat elárul a kormányfő gondolkodásáról és helyzetértékeléséről, s talán még a közeljövő forgatókönyveiről is. Nagyjából az év eleje óta világos volt, hogy a Fidesznek valamilyen választ kell majd találnia a romló támogatottsági adatokra: éppen ezért joggal merült fel a kérdés, hogy lesz, lehet-e stratégiai irányváltás. Maga a kormányfő is konszolidációról kezdett beszélni, amelynek jeleit, nyomait folyamatosan kereste, várta a politikát figyelő közvélemény.
A nyári események megítélésem szerint sajátos választ adtak erre a kutatásra: a feltételezett irányváltás helyett az eddigi politika megerősítése, határozottabbá válása következett. Kiderült, hogy Orbán Viktor szótárában a konszolidáció nem puhulást, békülékenységet, gesztusokat jelent, hanem az eddigi célok, irányok, módszerek megerősítését, nyílt felvállalását. A miniszterelnök a nyáron nem lágyította, hanem radikalizálta álláspontját: majdnem úgy járva el, mint 2002-ben a két választási forduló között, amikor sutba dobta a kampányban követett óvatoskodást. Ne feledjük, akkor ezzel a stratégiával kis híján megfordította az eredményt.
A „beleállás” ma sem irracionális. Egyrészt azért, mert a kormányfőre szabott: Orbán Viktornak tényleg ez a szerep áll a legjobban, a valós erősségeit helyezi középpontba. A kormányfő akkor van elemében, ha harcolni kell, az ő terepe az offenzíva, a támadás, az erőpolitika – mint ahogy szinte elgyengül (emlékezzünk csak a 2006-os kampány Orbánjára), ha együttműködni, kiegyezni, mérséklődni kell. Másrészt, a politikai erőtér mai állapotában is van értelme: a jelentős választói elfordulás, kiábrándulás idején a Fidesz számára racionális, ha elsősorban a meglévő jobboldali bázis egyben tartására és mozgósítására koncentrál. Ésszerű, ha Orbán ezen kör számára olyan értelmezési keretet kínál, amelyben minden ügy lojalitásról és identitásról szól, nem pedig a konkrét tartalmáról. A kormányfő kétségtelenül sikeresebb lehet, ha a gazdaságpolitika vagy az oktatáspolitika nem a GDP-adatokról és az önfinanszírozó felsőoktatásról szól, hanem az új világról és a nemzet érdekéről.
Mindaddig, amíg nem lesz Orbánnak olyan politikai ellenfele, aki - akár erősen konfliktusos módon, akár kiegyezés-retorikával – a kormányfői kommunikáció és cselekvés hiteles, a választók széles tömege számára azonosulásra alkalmas kritikáját adná, a miniszterelnöknek megmarad az esélye arra, hogy érdemi tartalmi konszolidáció nélkül konszolidálja hatalmi-politikai helyzetét.
(Heti Válasz, 2012. szeptember 6.)
