„Jelenleg a párt csak egy rossz és egy rosszabb megoldás, a szinte biztos és a lehetséges politikai megsemmisülés között választhat” – mondja kollégám az LMP jövőjét latolgatva a mai Népszabadságban. Nem vitatkozni akarok, inkább csak átgondolni szeretném, hogy miért került ebbe a valóban lehetetlen helyzetbe a 2010-ben még a pártrendszer átalakításának ambíciójával a parlamentbe jutott alakulat.
Nem az LMP lenne az első párt, amely számára megoldhatatlan feladatot jelent annak tisztázása, hogy miképpen viszonyuljon a - magyar pártrendszer sajátos logikájában - vele azonos oldalon álló nagyobb, beágyazottabb párthoz. A jobboldalon a második ciklusban ez a kérdés, a szövetségi politika ügye morzsolta fel a KDNP-t és gyengítette meg az MDF-et, de ezzel küzdött – alapvetően sikertelenül – a másik oldalon az SZDSZ is, majd részben ez vezetett a 2000-es évek végére már a baloldalra átevezett MDF halálához is. Bizonyos értelemben elkerülhetetlen, hogy egy alapvetően bináris politikai erőtérben, amelyben minden téma, ügy, esemény, személy a két oldal viszonyrendszerében értelmeződik, egy új vagy kisebb politikai erőt a két nagy párthoz (=oldalhoz) való pozíciója alapján próbáljon meg elhelyezni a közvélemény. Nincs ez (nagyon) máshogy máshol sem: a parlamentbe került friss pártok választásaik, döntéseik, barát-ellenség felismerő és meghatározó rendszerük alapján egy idő után mindenhol elhelyezhetővé válnak. (Más eset, ha annyira erőssé válnak, hogy önálló pólusra tesznek szert: innentől jelentős részben mások igazodnak majd hozzájuk. 2010-ben volt erre némi esély nálunk is, azóta azonban kiderült, hogy a régi bal-jobb megosztottság - illetve amit ez idehaza jelent - egyelőre erősebb az új pártoknál.)
A magyar politika ráadásul még tovább nehezíti a kisebb pártok helyzetét: egyrészt a politikai erőtér extrém mértékű kétosztatúságával, másrészt pedig azzal a most már határozottan többségi logikájú választási rendszerrel, amely szinte kikényszeríti az azonos oldalon állók közeledését, integrációját. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a kicsik sorsa meg lenne írva a csillagokban, és választaniuk eleve csak a szatellit szerep és a hősi halál között lehetne. Szerintem két olyan minimális feltétel van, amely a siker reményét adhatja számukra: a belső kohézió és a határozott álláspont.
A kivel igen és a kivel nem? kérdése elleni harc reménytelensége - ahogy ezt egy kedves kollégám szokta mondogatni - tényleg a naplemente elleni küzdelemhez hasonlítható. Nem érdemes a meneküléssel kísérletezni: ha egy párt nem domináns szereplője a saját oldalának, a kérdést lehetetlenség megúszni. Sőt: minél inkább lebegteti, minél jobban finomkodik, viselkedése annál inkább ravaszkodásnak tűnik majd, hiteltelenné válik. Az adekvát megoldás nem lehet más, mint a határozott álláspont: bármi is az, sokkal kifizetődőbb a tojástáncnál.
Ha az LMP-nek 2010 óta megkérdőjelezhetetlen véleménye lenne a szövetségi politika kérdésében, ma biztosan nem lenne akkora bajban. Állítom, hogy mindkét lehetséges állásponttal jobb helyzetben lenne, mint most, amikor az egyik nap erre lép egyet, a másik nap pedig arra. Azonosulásra egyaránt alkalmas, érvekkel alátámasztható az „MSZP-vel nem lehet” és az „MSZP-vel lehet”: érthető, ha egy párt számára fontosabb a saját identitása, ha elveinek feladását látja abban, ha olyasvalakivel szövetkezik, akinek a politikája elfogadhatatlan számára, de az is, ha a politikai versenyt alapvetően politikai célok elérését szolgáló eszköznek látja, s miután számára elsődleges a kormányváltás, jelen helyzetben azzal is együttműködik, aki amúgy nem természetes partnere.
Mindezt persze bizonyára az LMP vezetői is tudják, ugyanakkor a határozott álláspont felvállalását lehetetlenné teszi a másik fontos feltétel hiánya: a pártban láthatóan nincs ebben a kérdésben egyetértés, sőt, ma talán már a döntés után elengedhetetlen kohézió és lojalitás sem. Érdemes észrevenni, hogy ez nem pontosan ugyanaz, mint ami az SZDSZ-t bénította: a magát liberálisnak nevező párt alapvetően nem belső megosztottság miatt kérdőjelezte meg időnként az MSZP-hez való viszonyát, hanem sokkal inkább taktikai okokból. Ma már jól látható, hogy a párt korábbi vezetőinek többsége tud és szeret is választani a Fidesz és az MSZP között. Az LMP-nél azonban még nem ez a helyzet, a belső állapotok inkább hasonlítanak a második ciklus jobboldali pártjaiban tapasztaltakhoz: Schiffer és követői tényleg nem kérnek a szocialistákból, míg a frakció többsége az Orbán-kormány leváltásához a széles baloldali együttműködést sem tartja elképzelhetetlennek.
Ha a kiinduló helyzet nem is hasonlít a korábbi SZDSZ-eshez, a válaszok időnként a régi időket idézik. Amikor a frakcióvezető azt mondja, hogy „az LMP lehet a garancia”, az SZDSZ kínlódását reprodukálja, ahogy az önállóságát igazolni kívánó párt a korábbi baloldali együttműködéshez igyekezett gondolatmankókat adni. Mindez azonban itt más okból jön elő, azért, mert a meccs még nincs lejátszva – s amíg így van, addig a határozott álláspontokat képviselők nem mernek, nem tudnak igazán mit mondani. Ezért is gondolom, hogy az LMP első választása nem a szövetségi politika irányáról szól, hanem arról, hogy hajlandó-e végre egyértelműen eldönteni ezt a kérdést. Minél később teszi meg, bármit is döntene, annál kevesebb esélye marad arra, hogy elkerülje a "szinte biztos" és a "lehetséges" politikai megsemmisülést.
