Szombaton éjjel 84:77 arányban döntött az LMP kongresszusa a párt szövetségi politikájáról. Miközben az alternatívák - taktikai okokból - szépen be voltak csomagolva,  az eredmény valójában a baloldali ellenzéki pártokkal való választási együttműködés elutasítását jelenti. A szereplők tisztában is vannak ezzel: különben nem mondtak volna le azonnal pozíciójukról azok, akik az együttműködés elkerülhetetlensége mellett érveltek, s nem lenne most, a döntés után ekkora a hangzavar a párt körül.

Ha valakit az LMP sorsa, jövője és a döntés helyessége érdekel, először is azt javaslom, hogy ne azokra figyeljen, akik most a Fidesz vagy az MSZP irányából lelkesednek vagy sajnálkoznak. A nyomás persze mindkét irányból elképesztő. A jobboldali sajtó a messzire tekintő Schiffert az önálló politika, az autonóm viselkedés mintapéldájának tartja, miközben ugyanitt Jávor és Karácsony az opportunista szdsz-es szerepét kapja. Balról viszont Schiffer a Fidesz bérence és szekértolója, míg Jávor és Karácsony az ország sorsa iránt aggódó igazi demokrata. Nem azt állítom, hogy senkinek sem lehet igaza: egyszerűen csak látni kell, hogy ezek a megszólalások más pártok gondolkodását, politikai céljait tükrözik, azaz – bár látszólag így tűnik – elsősorban nem az LMP-ről szólnak. 

Ha eltekintünk más szereplők érdekeitől, azt érdemes megállapítanunk, hogy ez a konfliktus, ami az LMP-ben a szövetségi politika kapcsán kialakult, elkerülhetetlen volt. A pártnak valóban az lett volna hasznos, ha egységesen lép fel: ugyanakkor az eddigi tapasztalatok alapján úgy látszik, hogy a magyar politika sajátos logikájában az új és/vagy kisebb politikai erők számára a legnagyobb kihívás – ahogy erről legutóbb már írtam is - a kétosztatú pártrendszerben elfoglalt pozíció kialakítása. Bizonyára lehetett volna bölcsebb vagy taktikusabb az LMP, de az ezzel kapcsolatos konfliktus egyszerűen megspórolhatatlan volt.

A kiélezett szavazatarány világosan mutatja, hogy ez az ügy nem csupán a pártvezetés dilemmája: az LMP ebben a kérdésben valójában két pártra szakadt. Ettől persze még gondolhatják ugyanazt az atomerőművekről és a részvételi demokráciáról, de ennek a nagypályának 2014-ben is csak két térfele lesz: az egyik válasz az egyik, a másik a másik irányba mutat. Amíg az LMP-nek nincs annyi szavazója, hogy önálló pólusnak lehessen nevezni (ennyi ma a harmadik erőnek számító és bizonyos értelemben valóban önálló pozíciót elfoglaló Jobbiknak sincs), a kérdés állandóan így merül fel, és aki nem hajlandó válaszolni rá, valójában a legrosszabb választ adja. Éppen ezért gondolom azt, hogy szombaton az LMP bizonyos értelemben előre lépett: azzal, hogy eldöntötte végre a kérdést, egy fontos feladatot teljesített. Ez akkor is igaz, ha a döntés következménye – ahogy ez ma elképzelhetőnek látszik – a párt szakadása lesz:  mindkét tábor külön-külön is életerősebb lehet, ha nem kell állandóan rejtegetni, takargatni, szépítgetni álláspontját ebben a lényegi kérdésben.

Bár ezekben az órákban mindenki ítélkezik, a mostani döntés konkrét politikai következményei szerintem nehezen előre jelezhetők. A magabiztos állítások közül talán elég csak három kapcsán megmutatni, hogy mennyire nem vehetők készpénznek:

1. Ez a döntés azt jelenti, hogy az LMP miatt nem lehet leváltani az Orbán-kormányt, illetve ha nem lehet majd leváltani, azért az LMP lesz a felelős. – Miért is? Akik számára a legfontosabb, mindent meghatározó cél a kormányváltás, most már tudni fogják, hogy hová (hová ne) szavazzanak: egy darab elkötelezett kormányváltó szavazat sem veszhet majd el. Ha nem lesznek elegen, akik így gondolkodnak, az most már biztosan nem a célokat másképp hierarchiába rendező - és erről döntést hozó - LMP miatt lesz.

2. Az LMP nélkül nehezebben áll össze az ellenzéki egység. – Biztos? Ha az LMP beszállt volna az együttműködésbe, részvétele lényegesen nehezebbé tette volna a tárgyalásokat. Az identitására kényes párt nem engedhette volna meg magának, hogy számára fontos szakpolitikai kérdéseket ne vessen fel.  Így viszont sokkal egyszerűbben jöhet létre az Együtt 2014 és az MSZP megállapodása, amely minden bizonnyal döntően hatalmi kérdések mentén formálódik majd.

3. Egyedül indulva biztosan kiesik az LMP. – Kétségtelen, hogy az ellenzéki együttműködés megkímélte volna a pártot az izgalmaktól, pár biztos befutó helyet (valószínűleg többet, mint amennyit egy öt-hat százalékos párt a választásokon elérhet) kaphatott volna a baloldali ellenzéki szövetségben. Ugyanakkor nem tartom lehetetlennek, hogy van legalább öt százaléknyi szavazó, akik számára fontos az LMP különutassága. A baloldali lapok és véleményvezérek által kiátkozott, árulónak kikiáltott párt ráadásul – ha jól reagál és ügyesen politizál - arra sem lesz esélytelen, hogy jobboldali szavazatokat gyűjtsön be, ez akár hosszabb távon pótolhatja is a mostani döntés miatt balra távozó szavazókat. Ha így lesz (ez az 1. ponthoz is érdekes lehet), azzal ráadásul a szavazófülkékben nem a baloldal, hanem sokkal inkább a Fidesz veszít – különösen, ha az LMP végül küszöb alatt marad.

Nagy valószínűséggel nem a szombati volt az utolsó szó ebben a küzdelemben, de ha az történik, amire leginkább számítani lehet (azaz a Schiffer-vezette párt egyedül vág neki a választásnak, miközben a Jávor-Karácsony szárny a párton kívül, a baloldali ellenzéki együttműködésben keresi a folytatás lehetőségét), akkor a mostani értékelések többségével szemben úgy látom, hogy egy kifejezetten rossz helyzetben lévő párt – azzal, hogy a belső megosztottságát végre egyértelművé tette és egy többségi döntéssel válaszolt is a pozícionálási kérdésre – szombaton nem az utolsó szöget verte be a koporsójába, hanem megragadta az utolsó esélyt. Nem azzal, ahogy döntött, hanem azzal, hogy döntött. S ha esetleg végül eltűnik majd a süllyesztőben, annak oka biztosan nem a mostani döntés lesz, hanem az a helyzet, ami idáig elvezette. Az, hogy túl sokáig halogatta a választ, túl sokáig élt együtt azzal a problémával, amely mostanáig mindkét létező táborát lekötötte és megbénította.