Bajnai Gordon ma – némileg váratlanul - újra elővette a közös lista – közös jelöltek – közös miniszterelnök-jelölt kérdését. Egy évvel ezelőtt kevesen gondolták volna, de tény: a baloldali pártok közötti sajátos előválasztási küzdelem közel három hónappal a választás előtt még mindig tart, márpedig pontosan ez az, ami a leginkább akadályozza az ellenzéket abban, hogy hatékonyan politizáljon – és így esélye legyen a választás megnyerésére. A bejelentés akár új helyzetet is teremthet, de azért akad itt pár kérdés.
Miért és miért most állt elő ezzel Bajnai Gordon?
Kétségtelen, van egy kis kapuzárási pánik jellege a bejelentésnek, amire Mesterházy Attila volt olyan kedves rögtön fel is hívni a figyelmet („ha valamelyik lista mégsem éri el az öt százalékot...”). Bajnai a pártja stagnáló támogatottsága miatt valóban gondolhatta akár azt is, hogy veszélybe került az önállóan induló Együtt-PM parlamentbe kerülése, de ennél én is erősebbnek érzem azokat az érveket, amelyeket Lánczi Tamás már elmondott: részben a külső támogatói nyomást, részben pedig a korábbi konstrukció kudarcát. Világossá vált, hogy a tavaly őszi MSZP-Együtt megállapodás elégtelen, nem kecsegtet a siker reményével. A szövetségből kimaradt DK azóta az Együtt szintjére erősödött, miközben sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tudta növelni a támogatottságát. Ezt átgondolva teljesen racionálisnak látszik, hogy valamit lépni, változtatni kellett.
Van-e értelme a közös listaállításnak, javíthatja-e ez a baloldali ellenzék esélyeit?
Ezen a ponton már mást gondolok, mint Lánczi kolléga: szerintem többről van itt szó, mint pusztán a felelősség elkenéséről. Ha ez lenne a helyzet, akkor a főszereplők már régen lovagiasan hátrébb léptek volna, de ragaszkodásuk a fővezéri poszthoz nekem nem azt üzeni, hogy a biztos vereségre készülnek. Lehet, hogy nincs igazuk, de nekem úgy tűnik, hogy a baloldal vezetői még mindig komolyan hisznek abban (s nem csak mondják), hogy a Fidesz legyőzhető. A közös lista ebben a küzdelemben kétségtelenül újrarendezhetné a dolgokat, de messze nem állítható, hogy pusztán előnyei lennének. Könnyen lehet, hogy a három párti külön listaállítás összességében több listás szavazatot hozna a baloldalnak, ugyanakkor van legalább két nagyon fontos érv a közös lista mellett: egyrészt így biztosan kizárható, hogy a küszöb miatt elvesszenek szavazatok, másrészt – és ez a sokkal fontosabb – a közös indulás lényegesen egyszerűbb helyzetet teremtene, és az egyéni választókerületekben – ahol végső soron eldől majd a választás – a koordinált induláshoz képest is (amikor csak egyetlen párt neve szerepelhetne a jelölt neve mellett a szavazólapon) átláthatóbbá tenné az ellenzéki választók számára a helyzetet. Ugyanakkor a közös lista ma már semmiképpen nem csodafegyver: valami erőt bizonyára mutathatna a választók felé, de azt nem lehet tőle várni, hogy ennek következtében tömegesen induljanak meg a bizonytalan szavazók az ellenzék felé. Ha a baloldal végül mégis nyerne, annak fő okát én biztosan nem a közös indulásban látnám, hanem abban, hogy a választók nem alternatívák között választottak, hanem a Fideszről mondtak véleményt (lásd népszavazás-jelleg).
Van-e esély arra, hogy megvalósuljon, azaz lesz-e közös baloldali lista és miniszterelnök-jelölt?
Azt már megtanultuk, hogy attól, mert valami papíron racionális, még nem biztos, hogy létre is jön: a szereplőket sok minden más is mozgathatja, lehetnek más megfontolások, érdekek. Most is ez a helyzet, és – az elemzők számára szerencsére – egyre világosabban látszik, hogy mekkora szerepük van ebben a küzdelemben a személyi ambícióknak. Bajnai Gordonnak ma talán nem volt annyira nehéz lemondani valamiről, amiről valójában már a tavalyi megállapodáskor lemondott, ugyanakkor Mesterházy Attila politikai céljai szempontjából kétségtelenül életveszélyes a kezdeményezés. A ma esti első televíziós interjújában próbált ugyan kompromisszumkésznek mutatkozni („Én minden opciót hajlandó vagyok átgondolni.”), de egészen világos volt, hogy számára csak olyan közös lista elfogadható, amit ő vezet. Innentől kezdve pedig radikálisan csökken az esélye (és talán az értelme is?) a közös indulásnak: ehhez ugyanis vagy az kell, hogy az Együtt-PM és a DK is elfogadja Mesterházy első helyét, vagy pedig az, hogy valami rávegye Mesterházyt arra, hogy mégis hátrébb lépjen. Nekem úgy tűnik, hogy a két forgatókönyv közül az első talán esélyesebb: bár Mesterházy számára sem lenne teljesen irreális egy látványos gesztus (különösen, ha biztos lenne abban, hogy a választás - vele - nem megnyerhető), ennek azonban semmi jelét nem adta az elmúlt időszakban. Az Együtt-PM és a DK számára sem lenne egyszerű elfogadni Mesterházy listavezetését (különösen, hogy feltehetően azt gondolnák: a konstrukció így nem lenne annyira vonzó a szavazók számára, mintha egy új jelölt állna az élére), de erre talán mégis több az esély: itt ugyanis nem személyi ambíciók ütköznek, hanem érvek, megfontolások, márpedig talán egyszerűbb engedni egy ilyen helyzetben, ha a szisztéma előnyében amúgy biztosak.
Összességében tehát úgy látszik, hogy valamilyen új megállapodás nagy valószínűséggel lesz, ami az egyéni választókerületekben szorosabb versenyhez vihet, de önmagában nem fogja a győzelemhez vezetni az ellenzéket. Erre szerintem ma már csak a Fidesz lehet képes: 2014-ben győzni és veszíteni is csak a kormányoldal tud. S hogy mit jelent ez? Azt, hogy bár a politika persze mindig sokszereplős játék, a hátralévő pár hónapban igazán a Fidesz politikájára adott választói reakció számít. A kormánypárt tud már csak olyan helyzetet előidézni, ami jelentősen változtathat a választók viselkedésén (kapitális hibákkal vagy éppen túlzásba vitt propagandával), az ellenzék szerepe legfeljebb annyi lehet, hogy összefogással és mondjuk némi politizálással (aminek eddig a jeleit sem mutatta) megteremi annak az esélyét, hogy számíthasson a kormányváltást kívánók szavazataira.
