A parlamenti választások óta sokan érzik: zavar van az erőben. Korábban elképzelhetetlen dolgok történtek: a kormányalakítás kapcsán jelentősen meggyengültek a 2014 előtt nagyon erősnek látszó gazdasági holdudvar hadállásai, a kormánypárti sajtó jelentős része hevesen tiltakozott egy kormányzati döntés (reklámadó) ellen, fideszes vezető politikusokról fújt be a szél terhelő dokumentumokat az ellenzéki sajtónak. Aki jól figyel, és ilyen ügyekben nem nagyon hisz a véletlenekben, okkal gondolhatja azt, hogy a háttérben heves hatalmi harcok zajlanak. Politikusok, politikai érdekcsoportok gyilkolják egymást, s mintha a kormányfő a saját gazdasági hátországával szemben is szabadságharcot kezdett volna. Vajon miért történik mindez?
(Fotó: Túry Gergely)
Reményeim szerint már kiderült, hogy nem tartozom azon elemzők közé, akik egy-egy párt kapcsán mindent ugyanazzal magyaráznak, most mégis azt kell mondanom, hogy ez a meglepő változás - paradox módon - nem a Fidesz gyengeségéről, sérülékenységéről szól, hanem éppen ellenkezőleg, annak következménye, hogy a kormányzó jobboldal a 2014-es választások óta korábban nem látott hatalmi pozícióban érezheti magát. Ha túl leszünk az októberi önkormányzati voksoláson, három és fél év választásmentes időszak vár az ismét kétharmados többséget szerzett Fideszre. A kofliktusokkal járó intézményi és személyi változásokon már régen túl van az ország, ha a politikai érdek mégis újabb átalakítást indokolna, ott a fegyelmezett törvényhozási kétharmad.
A politikai ellenfelek szinte paralizált állapotban vannak, ráadásul a Fidesz tavasszal megmutatta, hogy a birtokában lévő információkkal és dokumentumokkal, továbbá a hatékonyan működő kormánypárti sajtóval (benne az állami tévével és rádióval) szinte maga tudja alakítani az ellenzék esélyeit: ha a baloldal erősödne, kapnak egy Simon-bombát, ha a Jobbik tűnik veszélyesnek, bevetik a Kovács-bombát. Ezek a karaktergyilkos történetek elképesztően hatékonyan működtek: az ellenzék ezekből akár azt is megtanulhatta, hogy ebben az aszimmetrikus helyzetben jobb meggondolnia, hol és hogyan támad - illetve támad-e egyáltalán. S hogy mi következik mindebből? Leginkább az, hogy a Fidesz valódi ellenfél nélkül maradt. Nem abban az értelemben, hogy ne kellene minden nap megküzdeni a kommunikációs térben az ellenzékkel, de abban az értelemben igen, hogy ezeknek a csetepatéknak a relevanciája ma igen csekély. A lényegi kérdések ugyanis a belső hatalmi harcokban dőlnek el, s ha a bent lévők alig-alig érzik azt, hogy egy ostromlott várban lennének, értelemszerűen könnyebben megengedhetik maguknak, hogy ne a falakon kívülre figyeljenek.
Ráadásul a parlamenti választással minden politikai szereplő előre lapozott a naptárban: míg 2014 előtt a választási győzelem összetartotta a kormányoldalt, április hetedikétől már 2018-ra optimalizál mindenki. Márpedig itt sokkal szélesebb a játéktér szinte mindenkinek: a kormányfőnek, az utódjelölteknek és a gazdasági holdudvarnak is. A szokatlan jelenségek magyarázata tehát szerintem kettős: egyrészt a szereplőknek most kell harcolniuk, hiszen az első hónapokban formálódnak a ciklus személyi és intézményi peremfeltételei, másrészt a kormányzati túlhatalom és az ellenzéki bénultság miatt okkal érezhetik, hogy most lehet is harcolniuk, a belső küzdelem nem veszélyezteti a kormányoldal közös érdekeit. S bár látható, hogy a már mindenben és mindenkiben reménykedő közírók egy része most éppen ezektől a harcoktól várja a Fidesz közeli bukását, szerintem ennek az esélye sem sokkal nagyobb, mint annak, hogy az Európai Unió majd bevonul Budapestre. Lehet, hogy lesznek áldozatok, lehet, hogy az utódjelöltek egyike vagy másika elvérzik ebben a küzdelemben, elképzelhető, hogy a pártsajtón belül változások lesznek, és még az sem elképzelhetetlen, hogy komolyan gyengül a gazdasági holdudvar befolyása, sőt, annak is van némi esélye, hogy például az RTL megszerzéséért indított küzdelemnek némi szavazatveszteség lesz a végeredménye. Rövidtávon azonban csak akkor kellene komoly következményekkel számolni, ha eszkalálódna a helyzet, azaz, ha valódi háború törne ki. Ez azonban még egy nem ostromlott erődben is - amelynek katonái ráadásul alapvetően más helyzetekhez szoktak - szinte elképzelhetetlen forgatókönyvnek látszik.
(Heti Válasz, 2014. július 2.)
