Egy egyetemi kollégám szerint Orbán Viktor a magyar politika legőszintébb szereplője: bár a beszédeit rendszeresen túlmagyarázzák és ezért aztán félre is értelmezik, valójában csak oda kellene jobban figyelni arra, amit mond. Ez a megközelítés persze biztosan vitatható, nem csupán az elhíresült “ne arra figyeljenek, amit mondok”üzenete miatt, hanem egyszerűen azért, mert idehaza a miniszterelnöknél kevesen tesznek többet azért, hogy a választói igényekhez, ízlésekhez, a befogadói közeghez igazítsák mondanivalójukat. Ugyanakkor annyiban mégis csak van valami az őszinteségre utaló megjegyzésben, hogy a céljait illetően Orbán Viktor meglepően nyíltan szokott fogalmazni: ha valaki olvasgatja a kormányfő régebbi beszédeit, szinte mindegyikben megtalálhatja azokat a gondolatokat, amelyek a későbbi események tükrében sokkal jobban érthetők, mint az elhangzás pillanatában voltak.
A beszédekben kifejezetten erős, eddig már közel két és fél évtizedes politikusi életútban a legnagyobb hatású, legtöbbet idézett darabok közé látszik felsorakozni az idén júliusban elmondott tusnádfürdői szónoklat. Orbán Viktor mondatait nem csupán itthon elemezte és értékelte szinte mindenki, aki a politikával foglalkozik, de a világ legnagyobb újságjaiban is megjelentek már kifejezetten erős állításokat megfogalmazóírások róla. Az egyik értelmezési oldalon Mussolinit és Putyint emlegetik, a demokrácia végéről beszélnek, a másikon – ez inkább csak itthon jelent eddig meg - pedig azt magyarázzák, hogy az illiberális jelző valójában nem a demokráciáról és annak alapértékeinek tagadásáról szól, hanem csupán a bajainkat okozó liberalizmus kritikája.
Őszintén szólva engem is nagyon érdekel, hogy Orbán Viktor miért éppen ezt a beszédet mondta el Erdélyben. Jó lenne tudni azt is, hogy mire gondolt, amikor a politikatudományban kifejezetten a demokrácia “csökkentett” változataként értelmezett illiberális demokrácia fogalmát használta politikai céljai leírására. Az is nagyon sokat segítene, ha tudhatnánk, hogy mennyi volt a beszédben a “csali”, mennyi a “teszt”és mennyi a szimpla “hiba”. Jó lenne tudni, ám én nem tudom, éppen ezért arról, hogy mi volt a beszélő célja, írni sem tudok. Szerencsére azonban a politikai elemzésben van egy ezeknél sokkal fontosabb és lényegesen könnyebben megítélhető szempont, ami egy politikusi cselekvés (a beszéd is az) esetén döntő lehet: ez pedig a hatás kérdése.
Bármi is volt Orbán Viktor szándéka vagy célja ezzel a beszéddel, az eredménye ma elég egyértelműnek látszik: felerősítette a kormányzásával és politikai céljaival kapcsolatos félelmeket. Akár akarta, akár sem, a Magyarországgal kapcsolatos hírek a világban ma minden korábbinál lehangolóbbak: a világ legbefolyásosabb újságjai a diktatúra előszobájaként festik le a jelenlegi magyar belpolitikai helyzetet. Márpedig abban biztosak lehetünk, hogy egy ilyen bemutatás kifejezetten ártalmas az országak: nem csupán hangulatban, de forintban is mérhető károkat okoz.
Természetesen lehet erre azt mondani, hogy a liberális világ már csak ilyen, hogy bántják a magyarokat, hogy tudatlanságuknál csak a gyűlöletük nagyobb, hogy félreértés az egész, s hogy csak a nemzetközi baloldal szítja a hangulatot. Ugyanakkor a politikában (is) mindig van alternatíva: az ember, a politikus dönthet úgy is, hogy olajat önt a tűzre, de úgy is, hogy inkább a vizet választja. Így érhet össze a cselekvésben - és aztán az elemzésben is - a szándék és a következmény.
(Heti Válasz, 2014. augusztus 7.)
Az utolsó 100 komment: