A politikai elemzés halott. Megölték. Megöltük. S még az sem biztos, hogy sajnálni kell ezért.
Az első érdem a pártoké. Ahogy egy nagyon fontos politikus nem is olyan régen egy háttérbeszélgetésen mondta: „igen, mi csináltuk, beküldtük az embereinket, akiknek a nevét sem mindig tudom, de a feladatot szépen elvégezték”. Ennél pontosabban magam sem mesélhetném el. A lényeg: nem bízták, nem bízzák a véletlenre. Ha igaz, hogy a nyilvánosságban minden kimondott szónak jelentősége van, márpedig igaz, akkor a pártok a saját szempontjukból ésszerűen jártak el. Megszületett a „szóvivői elemzés”, ami valójában nem más, mint - a kommunikációs tervezés során - a nyilvános értelmezés bevitele a kapukon belülre. Az elemzők készen kapott politikai panelekből építkeznek, az igazán hatékony esetben előre ismerik magát az eseményt is, amelyről majd véleményt mondanak, s amikor beszélnek, kizárólag a politikai szereplő érdekében teszik. Látszólag elemzők, valójában termékmenedzserek. Esetleg – ahogy GFG mondja - katonák. Övék a jelen és persze a jövő, sokáig itt lesznek velünk.
A második érdem az értékmentességé. Ami még a pártos elemzés light változatára válaszul született meg, de valójában tévút. Közel másfél évtizeden keresztül magam is abban hittem, hogy a nyilvánosság számára haszonnal jár, ha nem csupán politikailag motivált mondatokat kap, hanem lehetősége van arra is, hogy – politikai véleményétől függetlenül – segítséget kapjon a játék értelmezéséhez. A nyilvánosság azonban nem erre vágyik. A média különösen nem, hiszen az maga is pártos, és ezért csak a pártos értelmezéseket szereti, csak azokat tudja sikeresen dekódolni. De az embereknek sem ez kell. A többség saját véleményének megerősítésére vágyik, az értékmentes, politikai állításoktól tartózkodó mondatokkal nem tud mit kezdeni. Az értékmentességre törekvés ráadásul az esetek egy jelentős részében kiüresedéshez, semmitmondáshoz vezet. Ha megállunk a politika szempontjából lényeges kérdések megválaszolása előtt, a mondandónk – a nyilvánosság előtt - üres és értelmetlen lesz. Bár a megismerés minden esetben egyrészekből és másrészekből áll, a közönség elé vitt árnyaltság jobb esetben a politikai mezőn tétován bolyongó idegennek, rosszabb esetben rejtőzködő ellenségnek láttat.
A harmadik érdem a tudatlanságé. Egészen pontosan a politikai tudás hiányáé. Aki tudja, csinálja, aki nem, elemzi – mondják nekem gyakran. Ha ez így nem is igaz, hiszen aki csinálja, gyakran az sem tudja, de az kétségtelen, hogy a politikát nem lehet az íróasztal mellett művelni. Sok probléma csúszik itt egybe: az információk hiánya, a tapasztalatok hiánya és a politikai felelősség hiánya. Ha elfogadjuk, hogy a nyilvánosság ítélkezést vár, hogy az elemzői viták a politikusi viták reprodukciói, akkor látnunk kell: olyan elemzőktől várunk megalapozott, már-már tudományos döntést a helyes és helytelen politikákról, akik maguk a hivatásos politikusoknál sokkal kevesebbet tudnak a konkrét döntési alternatívákról és magáról a politikai gyakorlatról, ugyanakkor az ítélkező mondataik egyáltalán nem méretődnek meg, nem társul hozzájuk semmilyen politikai felelősség. Az ilyen elemzés így nem lehet más, mint szakvéleménynek hazudott értelmiségi okoskodás.
A termékmenedzser szerep kétségtelenül hasznos – elsősorban a termék gyártójának, de akár a célcsoportnak is. A fogyasztók imádják, a riválisok gyűlölik. Ugyanakkor itt szó sincs elemzésről, ez a meggyőzés világa.
A politikai mezőn látszólag tétován bolyongó idegen fontos dolgokat figyelhet meg, de miután maga nem akar részt venni a harcban, a lényeg szempontjából érdektelen lesz a mondanivalója. Legfeljebb majd eltalálja egy eltévedt golyó.
Az értelmiségi okoskodás jó dolog, a nyilvános művelése azonban sok kérdést vet fel. A „kire kell szavazni?” kérdésére adott válasz ugyanis – bárkitől is jön - nem szakvélemény, hanem csak egy vélemény.
S hogy mit jelent mindez? Vége a politikai elemzésnek? Nem, dehogy. Ami a nyilvánosságban halott, valójában él és virul. Valódi politikai elemzésre mindig szükség lesz. Kell a politikai szereplőnek, mielőtt döntéseket hoz. Ha van esze, ilyenkor nem a termékmenedzsert kérdezi, vagy a termékmenedzsertől nem termékmenedzselést kér. Kell azoknak a vezetőknek is, akik érintettjei lehetnek a politikai döntéseknek, és nem félelmeik vagy reményeik megerősítésére, megcáfolására vágynak, hanem szaktudásra. S persze kell a tudományos megismerésnek is, egy szűk olvasóközönségnek, akik beszélik ezt a nyelvet és értik a célt.
Magam tehát művelni fogom a jövőben is. Aztán majd kiderül, hogy hogyan használom.
