Minden ilyen ügyben elindul a demokrácia végéről szóló vita. Én pedig ahelyett, hogy szépen beállnék vagy ebbe a kórusba, vagy abba a másikba, amelyik kéjesen kacag és (a nyilvánvaló politikai megfontolás helyett) üzleti döntést emleget cinikusan, újra és újra megpróbálok - reménytelenül - érvelni amellett, hogy ami nem tetszik, ami nem szimpatikus, ami nem helyes, az nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy vége a demokráciának, vége a sajtószabadságnak.
Hogy mi a demokrácia és meddig tartanak a határai, az gyakran értékválasztás, felfogás, világlátás dolga. Szerencsére azért vannak megkerülhetetlen támpontok, számomra három ilyen akad: a szabad részvétel, a szabad versengés és a szabad nyilvánosság. Az első kettőről most nem kell vitatkoznunk, az új választási szabályok kapcsán már megtettük. Hamarosan eljön majd ott az igazság pillanata: amikor megváltozik a közhangulat, egyértelmű lesz, hogy azok a szabályok nem a Fidesznek kedveznek, hanem a mindenkori legerősebb politikai erőnek. S amikor már nem a Fidesz lesz az, nem védeni fogják, hanem kényelmetlenül meggyengíteni. Diktatúrában nincs kormányváltás, nálunk lesz.
Ami a sajtószabadságot, a tájékozódás szabadságát illeti, nem most először kérdőjeleződnek meg nálunk ezek az értékek. A rendszerváltás után hosszú ideig a jobboldal visszatérő panasza volt a médiaegyensúly hiánya, egyáltalán nem alaptalanul. Amióta a Fidesz van hatalmon, a kormányoldal tudatosan dolgozik azon, hogy ezek az arányok megváltozzanak. Nyilvánvaló, hogy meg is változtak: a mindig pártos állami tévében a korábbiaknál lényegesen durvább pártpropaganda megy, a kormányhoz közelálló körök pedig egyre bővülő sajtóbirodalmat hoztak létre, alapvetően nem üzleti, hanem politikai megfontolásból. Ebbe a sorba illeszkedik az is, ami a Népszabadsággal történt: csak itt a jövőbeli új tulajdonosok nem építeni akartak, hanem rombolni. A lap megszűnése egyértelműen tovább változtat az arányokon: a politikai napilapok piacán a kormánypárti Magyar Idők és Magyar Hírlap mellett a korábbi három helyett már csak két nem kormánypárti orgánum (Magyar Nemzet, Népszava) marad.
Nem jó hír ez azoknak, akik szeretnék, ha nagyobb tere lenne a nem kormánypárti véleményeknek. Nem szép eset ez azoknak, akik hisznek abban, hogy a média nem csupán a politikai szolgálóleánya lehet. Nem örömteli ez azoknak, akik rossz szemmel nézik, ha az újságírókat nem veszik emberszámba.
De ettől miért lenne vége a demokráciának? Miért lenne vége a sajtószabadságnak? Hogyan lehet ezt az - ismétlem: nyilvánvaló politikai - döntést összemosni azzal, amikor újságírókat börtönöznek be, lapokat tiltanak be, laptulajdonosokat robbantanak fel? Hogyan lehet azt állítani, hogy a Kádár-korszak világa (=diktatúra), amikor csak szamizdatban lehetett ellenzéki véleményeket kinyomtatni, s amikor reménytelen volt más hírekhez hozzájutni, mint amit a párt propagandája terjesztett, azonos vagy összemérhető a mai állapotokkal, amikor minden újságárusnál kaphatók ellenzéki napi- és hetilapok, amikor a távkapcsolóval bármikor elérhetőek ellenzéki csatornák, és amikor az interneten tényleg minden vélemény szabad?
Ami nem tetszik, amit nem tartunk helyesnek, az ellen egy diktatúrában nem sokat lehet tenni. Egy demokráciában számos eszköz van: lehet tiltakozni, lehet szervezkedni, lehet másokat meggyőzni vagy támogatni, és végső soron lehet másra szavazni. Ha elegen teszik és gondolják ezt, majd másképp fognak menni a dolgok. Ha nem, akkor ez marad. Nem azért, mert diktatúra van, hanem azért, mert ez tetszik, ez jó, ez elég nekünk.
Az utolsó 100 komment: