Az előző bejegyzésben megindokoltam, hogy az áprilisi választás előtt miért nem lehet igazán komolyan vehető előrejelzést készíteni. Ebben az írásban nem ismétlem meg ezeket az érveket, és nem beszélek részletesen a bizonytalansági tényezőkről sem. Helyette elmondom, hogy - mindezek tudatában - én milyen választási eredményt tartok leginkább elképzelhetőnek. Figyelem: nem elemzés, hanem ködszurkálás következik.
A választást alapvetően négy tényező határozza meg: a részvételi arány, a pártok országos támogatottsága, a pártok támogatottságának területi eloszlása és a szavazók viselkedése (jelen esetben leginkább átszavazási hajlandósága) az egyéni kerületekben. A választók számára a fő kérdés a győzelemhez kötődik: ki nyer, ki kormányoz tovább? A kulcskérdés éppen ezért az lesz, hogy a 2010-ben és 2014-ben egyaránt kétharmados többséget elért Fidesz idén hány mandátumot szerez majd. Miután a Fidesz – és a többi párt - mandátumainak számára mind a négy elem hatással lesz, az egyes elemeket – szemben a bizonytalanságokat elemző bejegyzéssel - nem külön-külön vizsgálom meg, hanem csak a végeredmény megbecsülésére koncentrálok.
Parlamenti választások listás végeredménye (1990-2014):
1. Alapvetően két megközelítést tudok elképzelni. Az első a „konzervatív” előrejelzés, amely a korábban ismert adatokon, logikákon, mechanizmusokon, ráción alapul. Erre a megközelítésre illik leginkább az „eddigi tudásunk” kifejezés. A másik előrejelzési lehetőség ezzel szemben a folyamatokra, a változásokra, a dinamikára, a közhangulat alakulására koncentrál, és inkább megérzéseken, sejtéseken alapul, mint tudáson. A két megközelítés a jövővel kapcsolatban időnként közel van egymáshoz, jelentősebb változások előtt – vagy legalább azok tételezése esetén - azonban komolyan elválhat. Szerintem most is ez utóbbi a helyzet: a „konzervatív” előrejelzés alapján nehéz elképzelni, hogy a Fidesz ne szerezzen legalább abszolút többséget, a „megérzés” azonban a meglepetés irányába mutat. Ha azt nézem, hogy mit mutatnak most a számok, hogyan működtek a dolgok 2014-ben, mi volt az eddigi tapasztalat stb., akkor a Fidesz számára a legrosszabb forgatókönyv a szűk abszolút többség, és akár még a kétharmad közelébe sem lehetetlen kerülniük. Ha viszont a közvetett elemekből, a kampány dinamikájából, a választói mozgásokból, a „levegőben” érezhető változásokból indulok ki, akkor nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a Fidesz végül kicsivel a 100 mandátumos vonal alá kerüljön.
2. A Fidesz listás eredménye ma valahol a 2014-es környékén képzelhető el leginkább. Bár a kutatóintézetek egy része ennél lényegesen magasabb támogatottsági adatokat mér, a becslések többsége figyelembe veszi a korábbi felülméréseket, és lefelé módosítja a prognózisát. Pár százalékos különbségek azonban jelentős változásokhoz vezetnek: a Medián által várt 46 százalékos listás eredménnyel valóban nem lehet más a végeredmény, mint kétharmados győzelem, miközben a 40 felé haladva egyre nő már az abszolút többség elvesztésének is az esélye. A részvétel függvényében magam 40-45 százalék közé várom a Fidesz eredményét, ha 40 alá kerül, az már komoly meglepetés lenne, de talán az sem elképzelhetetlen.
Tavaly nyáron egy interjúban azt mondtam, hogy szerintem 95-110 mandátum között lehet majd a Fidesz többsége a választáson. Nyilvánvaló, hogy itt pár mandátumnak is óriási jelentősége lehet: 99 mandátumnál a Fidesz nem tud egyedül tovább kormányozni, 100-nál már – nehezen, de – képes egyedül is kormányt alakítani és törvényeket elfogadni. A különbség ég és föld. De vannak még ennél is nagyobb különbségek: az általában mindig nagyon pontos Medián 142 mandátumos, minden eddiginél nagyobb fideszes többséget becsül, ami közel tíz parlamenti hellyel haladja meg a kétharmadot. Pár százalékos elmozdulás a listás támogatottságban, a Fidesz számára kedvezőbb területi eloszlás, részvételi adat és alacsonyabb átszavazási hajlandóság esetén a szűk abszolút többségtől el tudunk jutni a kétharmadig és fordítva. Amikor azt mondom, hogy szerintem 100 körül lehet a fideszes mandátumok száma, inkább arra számítok, hogy ezek az elemek a kormánypárt számára a vártnál kedvezőtlenebbül alakulhatnak, de tisztában kell lenni azzal, hogy a feltételek más irányú változtatásával akár a Medián becslése is valósággá válhat.
3. Az ellenzéki pártok esetében a fő kérdés a közöttük lévő erősorrend, a megnyert egyéni mandátumok száma és persze a parlamentbe való bejutás. A közvélemény-kutatók többsége a Jobbikot méri a Fidesz után a második helyre a listás voksoláson, de jelentősen eltérnek az adatok a párt lehetséges erejét illetően. A 13-25 százalék között változó számok közül magam inkább a 20-25 közötti sávot gondolom valószínűbbnek, és ha lesz meglepetés, azt inkább az ezt meghaladó, semmint azt ezt alulmúló eredményben tudom elképzelni. Négy évvel ezelőtt a Jobbik 21 százalékos listás támogatottsága mellett egyetlen egyéni választókerületet sem nyert, idén ennél valamivel magasabb országos támogatottsággal és érezhető baloldali átszavazással 5-10, de akár 10-20 egyéni választókerületi győzelmet is arathat. Ennél több jobbikos egyéni győzelem a mai tudásunk alapján szinte elképzelhetetlen, ahhoz már olyan mértékű átszavazásra lenne szükség, amit kevesen tartanak lehetségesnek. Magam ezt az eshetőséget sem zárnám ki, de kétségtelenül messze valószínűbbnek látszik az ezzel ellentétes forgatókönyv.
4. A baloldal pártjainak szereplését sem könnyű előrejelezni, de az valószínűnek látszik, hogy együttesen 30 százalék körüli – talán azt valamivel meghaladó - támogatottságon osztozhatnak majd, ez nagyjából megfelel ezen pártcsalád (beleértve az LMP-t is) 2010-es és 2014-es adatainak is. Közülük az MSZP-P látszik esélyesnek arra, hogy a legtöbb listás szavazatot kapja: a felmérések egy része a számukra életveszélyes tíz százalékos küszöb közelébe méri őket, mások a húsz százalék környékére. Ha előbbi az igaz, akkor a DK vagy az LMP akár meg is közelítheti őket, ha az utóbbi, akkor ez a két párt nagy bajban lehet, mert egyikük könnyen ki is eshet a parlamentből. Eddig úgy látszott, hogy a DK szavazói elkötelezettebbek, míg az LMP-nek komolyabb tartalékai lehetnek, ugyanakkor nem tudjuk, hogy az utolsó napok visszalépései és a koordináció kapcsán kialakult sajátos „blame game” – azaz egymás hibáztatása a teljes koordináció elmaradása miatt – hogyan érinti ezen pártok esélyeit. Legvalószínűbbnek azt gondolom, hogy mind a három párt megugorja a maga küszöbét, azaz a DK és az LMP az öt, az MSZP-P pedig a tíz százalékot. Ugyanez a többi kisebb baloldali pártról már nem mondható el: bár a Momentum közel lehet hozzá, de sem ők, sem az Együtt nem látszik esélyesnek az öt százalék átlépésére. Miután a baloldal pártjai a választási kampány végére több választókerületben is megvalósítottak valamilyen koordinációt, esélyesek arra, hogy a 2014-esnél több egyéni mandátumot szerezzenek. Akkor tíz baloldali győzelem született, most ennek a duplája sem elképzelhetetlen Budapesten és néhány nagyvárosban. A visszalépéseknek köszönhetően ráadásul mind a három politikai erőnek – és még az Együttnek is – van esélye arra, hogy egyéni mandátumot szerezzenek.
A 2018-as listás eredmények becslési opciói:
5. Megítélésem szerint a Fidesz abszolút többsége látszik tehát a legvalószínűbb forgatókönyvnek. Az abszolút többség persze tág határok között mozog: 100 és 132 mandátum között egyaránt létrejön, miközben nyilvánvaló, hogy egészen mást jelent egy-két mandátumos többséggel kormányozni, mint a kétharmad közelébe kerülni. Ha az ellenzék valóban győzni tud közel 40 egyéni választókerületben, a Fidesz mandátumainak száma szinte biztosan 100 körül alakulhat. Ennél több megnyert ellenzéki egyéni választókerület, a vártnál erősebb listás szereplés és/vagy a vártnál gyengébb fideszes országos teljesítmény mellett a Fidesz abszolút többsége is elveszhet, ez azonban a mai tudásunk alapján valóban komoly meglepetés lenne. Ugyanakkor a meglepetés egy másik irányban sem kizárható, bár kevésbé látszik valószínűnek, de kis – ellentétes irányú - elmozdulásokkal könnyen előidézhető: a Fidesz ismételt kétharmados többsége.
Április 8-án este - már valós tudás birtokában - innen és itt folytatom.
