A 2019-es EP-választás előtt a korábbiaknál talán világosabban lehet látni, hogy Magyarország politikai értelemben sziget lett az Európai Unióban. Nincs még egy ország, ahol ennyire lefutott, belpolitikai értelemben szinte tétnélküli lenne a választás, ahol akkora fölénnyel nyerne a győztes, mint ahogy itt fog. Nincs még egy ország, ahol ennyire aszimmetrikus lenne a politikai verseny, ahol a kormányon lévők politikai tehetségben, tudásban, kommunikációban és – ma már leginkább - erőforrásokban fényévekkel előznék riváliasaikat.
2010 után a Fidesz hatalmát - a politikai teljesítménye mellett - alapvetően a centrális erőtérnek nevezett politikai szerkezet és a hozzá rendelt intézményi elrendezés – elsősorban a választási rendszer – biztosította. Ennek lényege, hogy a Fidesz elfoglalta a nyolc évnyi baloldali kormányzás után jobbra tolódott politikai centrumot, ellenfelei pedig a a széleken politizáltak, megosztva és együttműködésre képtelenül. Ez a konstrukció garantálta a Fidesz számára azt, hogy a többségi jellegű választási rendszerekben (parlamenti és önkormányzati) relatív többséggel is folyamatosan hatalmon tudjon maradni.
Választási eredmények (1990-2018): leadott szavazatok száma
Mára a centrális erőtér megingott, a Jobbik mérséklődése és a Fidesz radikalizálódása a kétosztatúság felé lökte vissza a magyar politikát, amit tovább erősített az ellenzéken belül - az együttműködés irányában - elindult lélektani és stratégiai változás. A centrális erőtér megroppanása azonban nem ingatta meg a Fidesz hatalmát, elsősorban azért, mert a helyén létrejött egy aszimmetrikus erőtér. Ebben ugyan visszaállt a magyar politika korábbi kétosztatúsága (a korábbitól részben eltérő témák és pozíciók mentén), de teljesen más módon, mint amikor a kétezres években kvázi-kétpártrendszerként lehetett beszélni a hazai pártrendszerről. Akkor két nagyjából azonos nagyságú politikai tábort uralt egy-egy domináns és potens párt (Fidesz és MSZP), ma a két nagyjából azonos nagyságú választói tábor teljesen más képet mutat. A kormányoldal egységes, professzionális és eszközökben gazdag, az ellenzék széttagolt, amatőr és jelentős részben eszköztelen. Hiába áll nagyjából ugyanannyi választó a kormány oldalán és ellene, ez az egyre erősebb aszimmetria az Európai Unió legerősebb és legstabilabb hatalmi rendszerét eredményezi.
Választási eredmények (1990-2018): szavazatarány
A vasárnapi választásnak ebben a környezetben valójában minimális belpolitikai tétje van. A Fidesz elsöprő győzelmet fog aratni, még az sem lehetetlen, hogy az unióban a legnagyobbat: az alapvetően kétpárti Máltán a Munkáspárt 58 százalék körüli szavazatarányra számíthat, ehhez hasonló eredmény nálunk sem lenne elképzelhetetlen. Meglepetést csak az jelentene, ha a Fidesz nem szerezne abszolút többséget, azaz – mint a tavalyi parlamenti választáson - nem lépné át az 50 százalékot. Ez az egyetlen olyan – alacsony valószínűségű - forgatókönyv, amelyben az ellenzék legalább valamilyen eredményt fel tudna mutatni. Miután azonban az EP-választás kulcsa – a parlamenti választásokon megszokottnál lényegesen alacsonyabb részvétel miatt – a mozgósítás, nehéz elképzelni, hogy ebben ne az erőforrások (pénz, paripa, fegyver) tekintetében brutális fölényben lévő kormányoldal teljesítsen a legjobban.
A tétnélküliség azonban nem jelenti azt, hogy a választásnak ne lennének következményei. Magyarországon a korábbi három EP-választás előtt is egyértelmű volt, hogy azt a Fidesz nyeri meg, a „beárazás” ellenére mégis mindhárom esetben fontos események követték a voksolást: 2004-ben megbukott a baloldali miniszterelnök, 2009-ben végelgyengült az SZDSZ, 2014-ben pedig lemondott a szocialisták elnöke. Miután az ellenzéki pártok a maguk kis meccseit most vasárnap is le fogják játszani, a választási eredmények hatására lesznek majd olyanok, akik erősödnek és nyilván olyanok is, akiknek a belső helyzete gyengül. Az előrejelzésekből az olvasható ki, hogy előbbire leginkább a DK-nak és – ha átlépi az öt százalékot – a Momentumnak van esélye. Utóbbira a Jobbik, az MSZP és az LMP pályázik: a Jobbiknál és az MSZP-nél fontos lehet az egymáshoz viszonyított helyzetük („legerősebb” ellenzéki párt), az LMP-nél pedig nyilván a küszöb átlépése a választóvonal.
Európai parlamenti választások eredményei (2004-2014): szavazatszám
Bármi is lesz azonban a vasárnapi eredmény, a magyar belpolitika irányát alapvetően nem fogja átalakítani. A 2022-es parlamenti választásig erre csak az idei őszi önkormányzati választás lehet valamennyire képes: abban az esetben, ha az ellenzéki együttműködés a helyi politika szintjén – Budapesten és a nagyvárosokban – valamelyest csökkenti a rendszer aszimmetriáját, erőforrásokat és reményt ad az egyikkel sem rendelkező ellenzéknek.
Az EP-választás valódi súlya tehát uniós szinten fogalmazódik meg: talán nem is volt még olyan izgalmas, komoly téttel bíró szavazás 1979 óta, mint amilyen a mostani lesz. Az adatok, az előrejelzések világosan mutatják, hogy komoly változások várhatók, a kérdés csak az, hogy ezeket a változásokat le lehet-e olyan egyszerűen írni, ahogy ezt a hazai politikai kommunikáció megteszi. A valós helyzet ugyanis az, hogy a 28 tagállamban zajló voksolást nehéz megérteni egyetlen logika alapján, lehetetlen vállalkozás azonos tendenciák alapján értelmezni. A nagy tagállamok szinte mindegyikében más történik: Németországban a kormányzó konzervatív CDU/CSU nagy győzelemre számíthat (közel 30 mandátummal), Spanyolországban valószínűleg szintén a kormányzó szocialisták nyernek (körülbelül 17 mandátumra számíthatnak), Franciaországban a liberális Marcron és a radikális Le Pen pártja fej fej mellett menetel (21-22 mandátummal), Olaszországban a radikális Salvini pártja jelentősen előzi koalíciós partnerét (25 körüli mandátumra számíthatnak), Lengyelországban a kormányzó PiS és az ellenzéki egyesült koalíció szintén fej fej mellett végezhet (20-22 mandátummal), az Egyesült Királyságban viszont Farage új pártja, a Brexit Párt a felmérések szerint közel kétszer annyi szavazatra számíthat, mint a Munkáspárt (ez 26 körüli mandátumot jelenthet).
A várakozások összességében a Néppártot (EPP) 170, a szocialistákat (SD) 150, Macront és a liberálisokat (ALDE) 100, Salvinit és szövetségeseit pedig 75 körüli mandátumra várják, míg a többi frakció ennél gyengébb eredményre számíthat. A konzervatívok és a szocialisták a korábbi eredményükhöz képest tehát érzékelhetően (fejenként 40-50 mandátumot) veszítenének, a liberálisok és a radikálisok pedig erősödnének (fejenként közel 40 mandátumot). Ha valóban így lesz, ez érzékelhető változásnak tekinthető, de áttörésnek inkább nem, egyirányú mozgásnak pedig egyáltalán nem. Miután 376 mandátum kell a többséghez az Európai Parlamentben, nyilvánvaló, hogy a stabilitás ígéretét hordozó koalíciót továbbra is csak a mérsékelt, uniópárti centrumban lehet létrehozni, ráadásul kizárólag baloldali és jobboldali pártok együttműködésével (azaz sem a jobboldal, sem a baloldal nem lesz képes „tiszta” koalícióra).
Mindebből pedig az következik, hogy a vasárnap nagy győzelmet arató, 12-14 mandátumot megszerző Fidesz előtt két választási lehetőség lehet: a minden bizonnyal hatalmi pozícióban maradó, legtöbb mandátumot birtokló Néppárton belül maradva a korábbi „belső ellenzéki” pozícióban politizálni, vagy innen kilépve – kizárva – olyan pártok alapvetően bizonytalan szövetségében bízni, amelyek uniós szinten a döntéshozatalban a Néppártnál lényegesen csekélyebb beleszólással rendelkeznek majd a jövőben is. Nyilvánvaló, hogy a Fidesz politikája ma már közelebb áll Salvini, Le Pen és radikális társai politikájához, mint az adott országok Néppártban politizáló erőihez. Ugyanakkor az európai érdekérvényesítés és ezzel összefüggésben a nemzeti érdek szempontjából nehezen vitatható, hogy a Néppárton kívüli politizálás a korábbiaknál rögösebb és veszélyesebb utat jelentene – kivéve, ha a Néppárt egysége a választások után alapvetően megkérdőjeleződik.
