Még mindig több idő van hátra a következő parlamenti választásig, mint amennyi eltelt az előző óta: a 2022-es tavaszi választással kapcsolatos spekulációk, forgatókönyvek nyilván nagyon koraiak. Ugyanakkor 2019-ben mégis megláttunk valamit abból az útból, amely a nem is annyira távoli jövőbe vezethet. Az októberben megtartott önkormányzati választás eredményei, majd az azt követő időszak eseményei egy új politikai realitást mutattak. Ha a szereplők ezen az úton haladnak tovább, a következő nagyjából két év alapkérdése már most ismert lehet: az új helyzetet milyen konstrukcióban tudja és akarja kihasználni az ellenzék, avagy hány fejű lehet 2022-ben az ellenzéki sárkány?
Joggal tehető fel a kérdés, hogy miért beszélek új helyzetről, amikor a pártok közötti erőviszonyokban csak apró elmozdulásokat tapasztaltunk 2018 óta, és ami változás történt (a DK és a Momentum megerősödése, a Jobbik, az LMP és az MSZP gyengülése), az is csak az ellenzéki torta újraszeletelésének tekinthető. A Fidesz-KDNP országos támogatottsága ma nem gyengébb, mint 2018-ban volt, hol van akkor az új helyzet? Szerintem három tekintetben érdemes új politikai realitásról beszélni: 2019 őszén ugyanis a politikai erőtér, a hatalmi képlet és leginkább a jövővel kapcsolatos várakozás érzékelhető mértékben megváltozott.
1. A politikai erőtér átalakulása nem előzmények nélkül következett be, de igazán az októberi választás mutatta meg, hogy a folyamat milyen messzire jutott. A 2010 utáni időszakot meghatározó centrális erőtér, amelyet egy domináns kormánypárt és egy megosztott, együttműködésre képtelen, kormányképességét tekintve erősen deficites ellenzéki oldal jellemzett, fokozatosan gyengült el. Már a 2018-as parlamenti választáson is látszott, hogy az ellenzéki szavazók nyitottak lennének egy jelentős mértékű együttműködésre, ám az ellenzéki politikai elit ezt akkor csak részlegesen és végső soron nem hatékony módon hozta létre. A 2019-es önkormányzati választáson viszont az ellenzéki politikai szereplők „beérték” a választókat: olyan együttműködést hoztak tető alá, amely a politikai tér aszimmetriáját érdemben csökkentette, és ismét versenyképesnek mutatta az ellenzéket – legalább a fővárosban és a nagyvárosok jelentős részében. 2019 őszén a centrális erőtér már nem volt működőképes, a politikai erőtér egy aszimmetrikus, de duális szerkezet képét mutatta.
2. A választási eredmények érdemi módon alakították, változtatták a hatalmi képletet. 2010 után a kormánypárt elsöprő mértékben uralta a magyar politikai intézményeket: a 2015-18-as időszakot leszámítva végig alkotmányozó, kétharmados többséggel rendelkezett, rendelkezik a parlamentben, fokozatosan a zsákmány részévé tette a megüresedő pozíciókat és intézményeket (az államfői intézménytől az alkotmánybíróságon keresztül a médiahatóságig), és a 2010-es és 2014-es önkormányzati választáson a legfontosabb helyi hatalmi pozíciók egyértelmű többségét is megszerezte, birtokolta. Budapest néhány kerülete és pár vidéki nagyváros kivételével mindenhol a Fidesz politikusai döntöttek hatalmi kérdésekben, náluk összpontosult minden helyi erőforrás és kompetencia. Ehhez képest, bár az országos politikai képlet nem módosult, 2019 őszén a helyi hatalomban nyilvánvaló, érzékelhető elmozdulás történt. Budapest főpolgármesteri pozíciója és – ami legalább ilyen fontos – a közgyűlési többsége is az ellenzék kezébe került, és a megyei jogú városok közel felében is megszűnt a Fidesz egyeduralma (vagy az ellenzék nyert, vagy megosztott lett a hatalomgyakorlás). A hatalmi képlet módosulásának számos következménye van, ezek között akadnak olyanok, amelyek akár kedvezőek is lehetnek a kormányoldalnak (az ellenzék politikai felelősségi körbe került, a helyi kormányzás nehézségei gyengíthetik az ellenzéki együttműködés szilárdságát), összességében azonban nyilvánvaló, hogy a helyi hatalmi pozíciók birtoklása inkább lehetőséget, erőforrást jelent az ellenzéknek, és némileg csökkenti a magyar politika 2010 után egyre erősödő aszimmetriáját.
3. Az októberi választási eredmény érdemben, érzékelhető módon változtatott a közhangulaton, a jövővel kapcsolatos politikai várakozásokon is. A 2018-as parlamenti választás után, ahol a Fidesz sorrendben harmadszor szerzett kétharmados, alkotmányozó többséget, az ellenzéki közhangulat a letargikus és a tragikus jelzőkkel volt leírható: sokan úgy vélték, hogy a hatalom választásokon leválthatatlan, hogy az Orbán-rendszernek még évtizedei lehetnek Magyarországon. Ez a csalódottság, reménytelenség a kormányoldalt erősítette, változtathatatlanságot és a politikai cselekvés hiábavalóságát sugallta. Mindez a politikai, gazdasági és kulturális elitekben is megjelent, ami tovább gyengítette az ellenzéki politika lehetőségeit. Az októberi önkormányzati választás ezen a helyzeten is érdemben változtatott: választók, politikusok és befolyásos szereplők gondolkodását alakította az a képlet, amit október 13-án este láttak. Bár a politikai helyzet nem aznap este változott meg, de az eredmények értelmezése nyilvánvalóan változást hozott a jövővel kapcsolatos várakozásokban – és ezért megváltoztatta a viselkedést, cselekvést is. Fontosabbá, érdekesebbé vált az ellenzék, ami nyilván további változásokat hoz az ellenzék viselkedésében. És ugyanez a másik oldalra is igaz: azáltal, hogy ma többen gondolják lehetőségnek a 2022-es kormányváltást, mint az októberi önkormányzati választás előtt, megváltozott a kormányoldal megítélése, fontossága is. Nyilván nem radikális változásokról beszélünk, nem olyan a helyzet, mint mondjuk 2006 után az akkori kormányoldal kapcsán: egyszerűen annyi történt, hogy potenciális szereplőként megjelent a képben, sokak fejében, gondolkozásában és éppen ezért a viselkedésében, cselekvésében is az ellenzék, mint lehetséges jövőbeli hatalmi tényező. Ez pedig egy újabb elem abban a folyamatban, ahogy a korábban egyre erősödő aszimmetria valamelyest mérséklődik a magyar politikai rendszerben.
A politikai erőtér átalakulása, a hatalmi képlet módosulása és a jövővel kapcsolatos várakozások megváltozása három fontos eleme az önkormányzati választás utáni új helyzetnek a magyar politikában. Miután a 2022-es parlamenti választásig országos voksolásra már nem kerül sor, nagy valószínűséggel ez az a nyomvonal, amelyen a magyar politika haladni fog – kivéve, ha valamelyik szereplő tevékenysége valamiért és valahogy új utakat nyit. Ebből a szempontból kell tehát figyelnünk az új dualitás mindkét oldalát: valószínűleg a következő hónapokban, években a magyar politikában semmi sem lesz olyan érdekes, mint egyrészt az ellenzéki együttműködés állapota, másrészt a kormányzat stratégiai válasza erre a helyzetre. Nyilván 2022-ig még rengeteg minden történhet, de a mai tudásunk szerint ez a két fejlemény döntő jelentőségű lehet a következő parlamenti választáson.
Bár a kormányoldal esetében is van lehetőség jó és jobb, rossz és rosszabb opciók közötti választásra, a kimenetek közötti különbség az esetükben lényegesen kisebb. A többszereplős, közjogi és politikai értelemben is sokválasztásos ellenzéki játszma ennél szélesebb cselekvési teret kínál, ezért az elemzés számára is érdekesebb.
Az ellenzék lehetőségeinek vizsgálatakor két fontos kiinduló pontunk van:
1. Egyrészt nyilvánvaló, hogy az ellenzéknek a hatályos választási rendszerben csak akkor van esélye a sikerre (bármit is jelentsen ez: a kétharmad megakadályozását vagy éppen az abszolút többség megszerzését), ha az egyéni választókörzetek kapcsán megállapodásra jut, és a lehető legtöbb helyen egy jelölt mögé sorakozik fel. Ez részben adminisztratív, a választási rendszer logikájából származó kényszer, másrészt ma már egyértelműen választói elvárás is. Természetesen figyelmen kívül lehet hagyni ezeket a szempontokat, vagy más szempontokat fontosabbnak tartani, ahogy ez korábban is történt, de ma nehéz elképzelni, hogy az ellenzéki szereplők 2022-re ne hozzanak létre valamilyen, a korábbinál jelentősebb és hatékonyabb együttműködést.
2. Másrészt az új helyzet, az alkalmazkodás politikája nem jelenti azt, hogy az ellenzéki térfélen az alapvető különbségek megszűntek volna. A kormánnyal szemben egyre inkább beszélhetünk ellenzékről, de minden más ügyben a többes szám helyes: ellenzékek vannak, eltérő világnézetű, hátterű, karakterű szereplők. Az ellenzékből nem lett egységes ellenzéki párt, és minden bizonnyal 2022-ig már nem is lesz. Minden ezzel kapcsolatos erőltetett lépés természetellenes, és ezért gyakran kontraproduktív, romboló hatású.
Ez a két kiindulópont egyben meg is határozza az ellenzék dilemmáját: az ellenzéki politikai szereplőknek közös megoldásban kell gondolkozniuk, ha sikeresek akarnak lenni, de ez a gondolkozás számukra - természetes okokból - nehézkes, és minél tovább tart, minél erőltetettebb, annál kellemetlenebb.
Ennek a feladványnak számos megoldása létezhet. Nyilván mindig a legegyszerűbb a legnépszerűbb: gyorsan bezsúfolni az összes ellenzéki pártot egy közös listára, elosztani a listás helyeket és az egyéni jelölteket, találni egy közös miniszterelnök-jelöltet, és a választás éjszakájáig elfelejteni minden ellentétet. Ez a DK elnökének a forgatókönyve, aki már közvetlenül az önkormányzati választás után beszélt erről, és minden bizonnyal hamarosan még nagyobb hangerővel hív majd mindenkit a közös táborba. Számára ez a lehető legjobb stratégia: nem tagadva, hogy bizonyára meg van győződve a konstrukció működőképességéről, azt is látni kell, hogy a „toborzási folyamat” az ő játékszere – ha sikeres a folyamat, mindenkinek el kell fogadnia a volt miniszterelnök sokak számára kellemetlen ölelését, ha sikertelen, a kimaradók számíthatnak az egységes fellépést és eredményeket akaró ellenzéki választók haragjára, büntetésére.
Az egységes ellenzéki lista azonban nem csupán a bekényszerítettek vagy a végül kimaradók számára lehet rossz, de könnyen lehet, hogy az egész ellenzéki politika számára ártalmas. Kockás papíron persze egyértelmű, hogy egy közös ellenzéki kampány (közös miniszterelnök-jelölttől a közös listáig) jobb megoldás, mint bármi más – ha létezik közös ellenzék, közös ellenzéki politika. Ám ha a konstrukció nem természetes, nem szerves, nem kiművelt, csupán egy politikai kényszer eredménye, recsegni-ropogni fog, és nagyobb nyomás vagy terhelés alatt (egy kampányban ez nem is olyan nehezen elképzelhető) könnyen szétesik.
Ha az ellenzéki szereplők belátják, hogy ez a veszély létezik, olyan utat érdemes keresniük, amely valamilyen természetes szövetségen, elvi-politikai rokonságon alapul, és ugyanakkor mégis túllép a mai ellenzéki pártkereteken. A korábban alkalmazott "virágozzék minden virág" modellje a parlamenti választáson nyilvánvalóan alkalmatlan eszköz: ha mindenki külön listával indul, nem lehet az egyéni választókerületekre vonatkozó teljes körű megállapodást tető alá hozni, ráadásul a sok eltérő kampány sem erősíti az ellenzék kormányképességét. Nem feledve, hogy a 106 egyéni választókörzet ügyében végül mindenkivel meg kell állapodniuk, a politikájuk bázisát, szűkebb magját érdemes olyan közös nevezőben megtalálniuk, amelyet jó szívvel vállalnak és nyomás alatt is meg tudnak védeni. Lehet azt mondani, hogy a kormánnyal szembeni kritika, elégedetlenség pont ilyen, de az eddigi tapasztalatok azt mutatták, hogy mindez csak ideig-óráig képes működni. Nem azt állítom, hogy a „proteszt” ne lenne hatásos, de ha nincs más mellette, akkor a ház homokra épül.
De vajon mi lehet az, amire a mai ellenzék építkezhet, mi kötheti össze – és választhatja el – az egyes szereplőket? Beszélhetnénk ezen a ponton világnézeti vagy tematikai kérdésekről, de talán nem csak az én személyes tapasztalatom, hogy ezek szerepe a tankönyvi fontosságuknál lényegesen csekélyebb, vagy ha megengedőbbek akarunk lenni, nem önmagukban meghatározók, inkább következmények. A mai ellenzéki kínálatban megítélésem szerint egy olyan strukturáló dimenzió látszik csupán, ami valóban táborokat hozhat létre és választhat el: ez pedig a „régi” és az „új” szereplők közötti törés. Ennek tartalmát sokféleképpen magyarázhatjuk, elemezhetjük, a régiek között is vannak újak és az újak sem olyan újak már, mégis ez a két megjelölés reflektál talán a legjobban azokra a különbségekre, amelyeket nap nap után tapasztalhatunk az ellenzék politikájában. Benne van ebben a 2010 előtti világ megítélése, az akkori baloldali-liberális kormányzáshoz való viszony, része egy generációs és még inkább politikai szocializációs különbség, és nyilván világnézeti alapjai is vannak. A lényeg azonban az, hogy az egymástól számos ponton különböző régi és új pártokat valahogy mégis két táborba sorolja: az egyik oldalon az MSZP-vel, a belőle kinövő DK-val és az SZDSZ-utód liberálisokkal, míg a másik oldalon a Jobbikkal, az LMP-vel és a Momentummal. Nyilván nem mindenhol tiszta az elválás: a Párbeszéd például mindkét táborhoz találhat utat, ahogy a Momentum egyes szereplőitől sem idegen az újeszdéeszesség. Összességében azonban a két tábor mégis elhatárolható, mert megvannak azok a csomósodási pontok, amelyekben nyilvánvaló, hogy ki hová tartozik, mi fontosabb az identitása szempontjából, milyen politikai karaktert tart önazonosnak.
Ha igaz, amit állítok a sokfelé tagolt ellenzék természetes kétosztatúságáról, akkor megítélésem szerint igaz lehet az is, hogy az ellenzéki politika természetes megjelenése 2022-ben inkább lehet egy két-, semmit egy egyfejű formáció. Ez az a konstrukció, amely az ellenzék egy része számára nehezen vállalható, oktrojált egyetlen közös lista helyett az adott helyzetben a legtöbb hasznot ígéri. Elkerüli a 2014-es és 2018-as köldöknéző és bénító csapdákat, kellően innovatív, megadja a minimális választási szabadságot és akár az ellenzéki tábor bővítésére is lehetőséget kínál.
A kétfejű ellenzéki sárkány modellje két közös listát jelent, két miniszterelnök-jelöltet és két külön kampányt, politikát. Egyetlen dologban kell csak megállapodniuk, ha van eszük, gyorsan és érzelemmentesen: a 106 egyéni választókerület elosztásában, ami – hasonlóan mondjuk az 1998 előtti Fidesz-MDF paktumhoz – nem feltétlenül identitás-kérdés, sokkal inkább gyakorlatias, praktikus megállapodás, alkalmazkodás a választási rendszer elvárásaihoz. A választók pedig majd eldöntik, hogy a régi (MSZP-DK) vagy az új (Momentum-Jobbik-LMP) ellenzéki listának adnak nagyobb felhatalmazást, azaz – ha nincs a Fidesznek abszolút többsége – hozzák a vezetőjét abba a helyzetbe, hogy miniszterelnök-jelöltként tárgyaljon a másik listát alkotó pártokkal (vagy a kisebbségbe szorult Fidesszel) a lehetséges kormányzásról.
Mindez persze csak egy gondolatkísérlet, leginkább annak demonstrálására, hogy az ellenzéknek messze nem csak egyetlen választása, egyetlen útja van 2022-ig. Éppen ez, az alternatívák viszonylag széles skálája, és egyben a külső és belső kényszerek roppant ereje teszi annyira nehézzé és egyben kiszámíthatatlanná ezt a folyamatot.
