Kezdjük azzal, hogy rögzítjük: mindig a hatalmi kérdés (ki nyeri a választást?) a legfontosabb politikai kérdés. Minden más ebből következik vagy ezt követi. Tudom, hogy mennyivel szebb azt mondani: nem, nem ez a fontos, hanem az, hogy miben lenne más, hogyan működne, mit tenne egy, a maitól eltérő összetételű kormány. Igen, ezek is érdekes kérdések – lennének, ha az ellenzéknek lenne esélye választást nyerni. Az alapkérdés azonban a következő választásig az, hogy lehet-e esélye. Érdemes felidézni: az elmúlt 10 évben a parlamenti választások előtt egyáltalán nem (2010 – lásd: Tétnélküli választás jön), alig (2014 – lásd: Oly távol vagy), vagy csak erős belelátással (2018 – lásd: Választási előrejelzés) volt.
Folytassuk azzal, hogy tisztázzuk: nem csupán a bizonytalan és kiszámíthatatlan jövőről, de a már megtörtént eseményekről sem tudunk az esetek többségében érvek és ellenérvek nélkül beszélni. Lehet gúnyolni az egyrészt-másrészt világát, de az a helyzet, hogy mindenki így gondolkodik, aki nem csukja be a szemét. A „Pisti soha nem viszi le a szemetet, de persze jó az ágyban” pontosan ugyanannyira egyrész-másrészt, mint bármely alaposabb értelmező-elemző mondat. Csak a vak fanatikusok és az okos politikusok (ők érthető módon) vannak eltiltva ettől a gondolkodástól, így aztán amikor nem hallunk másrészteket, biztosak lehetünk benne, hogy velük van dolgunk. Azért kell ezt értenünk, mert csak ez a módszer vezet a megismerés felé: egy eldöntendő kérdésnél először betesszük az érveket az egyik és a másik oldalra, aztán mérlegelünk és a folyamat végén – ha van lehetőségünk rá – kijelentéseket teszünk.
Mit tudunk most a következő parlamenti választásról? Nyilván fogalmunk sincs arról, hogy addig pontosan mi fog történni, legfeljebb a jelen eseményei és folyamatai alapján feltételezzük, hogy mi történhet. Egyrészt látunk dolgokat, amelyek alapján azt gondolhatjuk, hogy ez most másfajta választás lesz, mint a legutóbbi három – és persze azt gyanítjuk, hogy emiatt a végeredménye is más lehet. Másrészt viszont tapasztalunk olyan jelenségeket, amelyek inkább arra utalnak, hogy hasonló helyzet és ennek következtében hasonló eredmény várható.
EGYRÉSZT:
A mai tudásunk alapján három dologban a következő választás erősen eltér majd a korábbiaktól: nyilván ezek erősíthetik az ellenzék esélyét, vagy legalább a reményét.
A legfontosabb elem ezek közül megítélésem szerint a gazdasági helyzet változása. Amióta a Fidesz kormányon van választások előtti periódusban még nem kellett gazdasági válsághelyzetben (dekonjunktúra körülményei között) politizálnia. Nem tudjuk, hogy a koronavírus-járvány következtében előállt válsághelyzet mennyire lesz súlyos és tartós, de amit ma látunk ebből, az nem túl biztató. Márpedig – és ez a legerősebb érv – 2010 óta azt tapasztaltuk, hogy a gazdasági helyzet alakulása, egészen pontosan az emberek szubjektív érzékelése a gazdaság állapotáról, magyarázta leginkább a kormányon lévők támogatottságának változását. Amikor a korábbiaknál kedvezőbb volt ez a mutató, a Fidesz-KDNP felfelé mozdult, amikor visszaesett, a kormányoldal népszerűsége is csökkent. Ha tehát a választások előtti másfél év valóban jelentős gazdasági visszaeséssel jár együtt, elképzelhető (az eddigiek alapján valószínű), hogy az valamilyen mértékben roncsolni fogja a kormányoldal támogatottságát. Nem tudjuk, hogy ezzel párhuzamosan növeli-e az ellenzékét, de ha a Fidesz 2022-ben – mondjuk - nem 49, hanem „csak” 45 százalékot szerez, az nyilván az ellenzék számára kedvezőbb helyzetet jelent. Többségi választási rendszerben – amilyen logikájában a magyar is – kis elmozdulások is jelentős következményekkel járhatnak.
A másik fontos változás az ellenzék választási taktikája lehet. Erről sem tudunk egyelőre túl sokat, arról pedig semmit, hogy a már bejelentett közös jelöltállítás valóban megvalósul-e, de ha az ellenzék a 106 választókörzetben valóban képes lesz egy-egy jelölt mögé odaállni, az egyértelműen új helyzetet teremt. A 2011-es választási reform óta (lásd: Minden szentnek) persze mindenki tudta, hogy az ellenzék esélyeit jelentősen növeli, ha képes az integrációra – ám valaminek a tudása még nem jelenti a megvalósításának politikai képességét. Nagyon sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megérjenek a feltételei ennek a döntésnek, de most úgy tűnik, hogy az ellenzék pártjai - sok okból - eljutottak eddig a pontig. A sok ok között bizonyára ott van a korábbi tapasztalat, az ebből leszűrt racionális felismerés, de ott lehet az ellenzék egyes pártjainak gyengeségéből, a korábbiakhoz képest is látható elgyengüléséből adódó kényszer. De bármi is vezeti őket a közös cselekvés irányába, az nyilvánvaló, hogy az együttműködésük (ha tényleg lesz) új, jelentős fejlemény. Mindez persze nem azt jelenti, hogy meglelték a csodafegyvert, egyszerűen csak 2011 óta először van most esélyük arra, hogy teljesítsenek egy olyan előfeltételt, ami nélkül semmi esélyük sem lenne.
A harmadik változás az első kettőhöz képest banális, ráadásul messze nem ennyire egyértelmű. Ugyanakkor tény: 2022-ben már 12 éve kormányoz majd a Fidesz-KDNP, ami nyilván más megvilágításba helyezi a hatalmi kérdést, mint az első vagy a második ciklus végén. A politikai berozsdásodás és a választói ráunás egyaránt erősebb lehet, mint volt korábban. Bizonyára lehetne a kormányzati tapasztalat növekvő erejével is érvelni, de azért nehezen vitatható, hogy az idő soha nem a hosszú ideje kormányon lévőknek dolgozik, sokkal inkább az egyik legnagyobb ellenségük.
MÁSRÉSZT:
A három egyrészt mellett azonban legalább három másrészt is van, amelyek mind azt erősítik, hogy 2022 sem lesz érdemben más, mint a korábbi választások, hiszen ezek a dolgok semmit sem változtak.
Pontosabban ezek közül az első nemhogy nem változott a kormányoldal kárára, hanem inkább még erősebbé tette: ez pedig a hatalmi gépezet működése. A politikai logika abszolutizálása, a folyamatos kampányüzemmód, a politikai kommunikáció primátusa a korábbi választásokon is nagy előnyére vált a Fidesznek. A hatalomgyár ma is kiválóan működik, ráadásul az erőforrások (pénzben, intézményekben, emberekben) ma már szinte korlátlanul állnak rendelkezésre. A magyar politika aszimmetriája ebben a tekintetben ma is ugyanolyan erős – ha nem erősebb -, mint a korábbi választások idején volt. A Fidesz legyőzéséhez sokkal több kell, mint bármelyik korábbi sikeres kormányváltásnál. A hatalomgyár jelentősen képes tompítani a válság okozta – ma még nehezen felmérhető - politikai károkat, és fájdalmas sebeket tud ejteni az ellenzéki együttműködésen és stratégián is.
2010 óta állandó eleme a magyar politikának a Gyurcsány-kérdés, amelyet az egyszerűség kedvéért a „se kiköpni, se lenyelni” megfogalmazással lehet a legjobban jellemezni. Bár a korábbi miniszterelnök elutasítottsága az idő előre haladtával értelemszerűen valamelyest csökkent (különösen az ellenzéki pártok szavazótáborában – és ebből a szempontból most csak ők és a potenciális ellenzéki szavazók fontosak), de a probléma nem oldódott meg. A választási rendszer által motivált együttműködés folyamatosan előhozza ezt a kérdést, állásfoglalásra kényszeríti az ellenzéki politikusokat és megunhatatlan témát ad a sajtónak. A hatalomgyár pedig nyilvánvalóan mindent megtesz, hogy a téma folyamatosan napirenden is maradjon: erősíti Gyurcsány Ferenc és pártja jelentőségét az ellenzéki térfélen, ezzel is elvágva minden esetleges dezertálás útját a saját szavazótáborában, és a konfliktus lehetőségét állandóan segítve az ellenzéki oldalon.
A harmadik elem, ami a változatlanság irányába mutat: az ellenzék állapota. Ez is vitakérdés persze, mint minden, amiről itt írok, de magam úgy látom, hogy az ellenzék kicsit sincs jobb állapotban, mint a korábbi választások előtt volt, sőt, ha lehetséges, még rosszabb a belső helyzetük. Legalább három területen akut és folyamatos az ellenzék válsága: vezetési, tartalmi-tematikai és anyagi téren. Korábban még lehetett azt állítani, hogy vannak olyan politikusok az ellenzékben, akik akár első számú vezetőkké is válhatnak egy adott ponton: 2010-2012 között Mesterházy Attila, 2012-2014 között Bajnai Gordon, 2014 után Vona Gábor ilyen ambíciókkal lépett fel, és ha mindannyian kudarcot is vallottak ebben, voltak időszakok, amikor úgy látszott, lehet esélyük erre a szerepre. Ma az ellenzéknek nincs ilyen politikusa, talán Karácsony Gergely áll ehhez a szerephez legközelebb, de az ő esetében egyelőre az ambíció sem mindig világos. S mindez talán a legkisebb probléma, hiszen a következő választások előtt bizonyára lesz majd egy (vagy több) miniszterelnök-jelöltje az ellenzéknek, aki akár jól is teljesíthet. A másik két kérdés éppen ezért még súlyosabb. Az ellenzéknek saját magára, céljaira, témáira nézve szinte alig van mondanivalója, ha azt kérnénk a szavazóktól, hogy jellemezzék az egyes ellenzéki pártokat, az Orbán-kormány leváltásán túl alig akadna valós, pozitív mondat. Miközben a Fidesz önmeghatározása, céljai, témái mindenkinek (akár kedveli, akár elutasítja) világosak ebben az országban, az ellenzék pártjai csak a Fideszhez képest tudják magukat meghatározni: sokaknak persze ez is elég, a protesztben is kétségtelenül nagy erő rejlik, de ez másfél évvel a választás előtt nem nevezhető előrelépésnek a korábbiakhoz képest. S akkor még nem beszéltünk a harmadik területről, az erőforrásokról, amelyek terén az ellenzék nyilván ma rosszabb helyzetben van, mint korábban volt: pénze, médiája, hátországa biztosan nem több, inkább kevesebb, mint az előző ciklusokban.
KONKLÚZIÓ:
Akkor tehát mennyi esélye van az ellenzéknek? Ami ma látszik: több mint eddig. Ami ma nem látszik: az mire lehet elég. Hosszan mérlegelhetnénk, hogy mi ér többet: a válság, a közös ellenzéki fellépés és a hosszú kormányzás az egyik, vagy a hatalomgyár, a Gyurcsány-kérdés és az ellenzék állapota a másik oldalon. Hogy mi hat majd erősebben a következő választások előtt, mennyit hozhat az ellenzéknek az egyik, mennyit vihet tőle a másik. A tisztességes válasz nyilván ma, másfél évvel a választás előtt nem lehet más, mint a „nem tudom”. Tudjuk, hogy miken múlhat, de nem tudjuk, hogy melyik lesz erősebb, meghatározóbb. Majd utólag látni, érteni fogjuk – ez a dolgok rendje a politikai elemzésben.
Az utolsó 100 komment: