Számoltunk némi közfelháborodással, de Gyuri kijelentése azért nagyobb vihart kavart, mint gondoltuk – mondja az Origo tanulságos összeállításában a Fidesz elnökségi üléseinek egyik állandó résztvevője, aki nevének vállalása nélkül nyilatkozott az internetes lapnak. A céllal maximálissal egyetértünk, a módszerrel és a stílussal maximálisan nem – ez már a kereszténydemokraták egyik vezető tisztségviselőjének a véleménye, szintén név nélkül. Személyes tapasztalataim megerősítik az itt olvasottakat: a kormánypárti szereplők elégedetlenek a kommunikációval, de támogatják a politikai irányvonalat.
(Fotó: Origo)
A kilencvenes évek második felében a Fidesztől tanulta meg az ország, hogy a politika és a kommunikáció elválaszthatatlanok. Orbán Viktor pártja tette meg először azt a fontos gondolati-szemléleti fordulatot, hogy szerves egységnek, a politika lényegi elemének tekintette a beszédet, s a kommunikációs aspektusokat a politikai döntéshozatal minden fázisában figyelembe vette és érvényesítette. Bár időnként megmosolyogtató túlzásokba esett, mégis irigylésre méltóan sikeres volt ebben, olyannyira, hogy módszereit riválisai is utánozni, másolni próbálták.
A Fidesz üzenete világos volt: nincs politika kommunikáció nélkül, amiből az is következik, hogy a politika nem lehet jó, sikeres és hatékony, ha a kommunikáció nem az. Bár Gyurcsány alatt az MSZP látszólag vette az adást, mégis, minden fontosabb válságperiódusban elfeledkezett erről, illetve saját hibáját, felelősségét a kommunikáció terén akarta megtalálni. A 2006-os választási siker után a kormányfő, aki korábban szinte kizárólag a beszéddel tartotta életben győzelmi reményeit, egy csapásra sutba dobta ezt a képességét, és úgy tett, mintha a helyesnek gondolt politikája – ami ráadásul jelentősen különbözött a korábbitól - minden magyarázat és tálalás nélkül érthető és befogadható lenne. Nem volt az, az MSZP pedig megtalálta a bűnöst: a kommunikációt. Az elmúlt négy évben interjúk sokaságán vonult végig ez a gondolat: bár a céljaink helyesek, nem tudjuk elmagyarázni az embereknek. A „rossz kommunikáció” mantrává vált, de valójában önfelmentést adott: nem a megszorítások politikája, nem a reformok politikája stb. bukott el. Pedig: de.
Aki a politikában nem tudja megvédeni igazát, aki képtelen sikeresen elmagyarázni az amúgy akár hasznos céljait, az vesztes lesz és rossz politikusnak bizonyul. A „módszer” és a „stílus” ebben a versenyben nem lényegtelen külsőségek; a célokat gyakran nehezen értelmező, a döntési alternatívákat nem egykönnyen átlátó választók sokszor éppen ezek alapján alakítják ki véleményüket. Aki pökhendi, aki fenyeget, aki arrogáns, még azokat is elidegenítheti, akik amúgy befogadóak lennének politikájával kapcsolatban. De az ellenkezője is igaz: egy normális, emberi hang olyanokat is meggyőzhet, akik talán ellenérdekeltek vagy bizonytalanok lennének.
A magánnyugdíjpénztárak ügye klasszikusan ilyen. Számos racionális érv szól a rendszer megváltoztatása mellett, amit talán még azok is hajlandóak lennének megérteni, akik az öngondoskodás elkötelezett hívei. Abban a pillanatban, amikor döntés született az átalakítás levezényléséről, még a magyarázat és a meggyőzés széles tárháza állt volna rendelkezésre. A választott „módszer” és „stílus” azonban csökkentés helyett inkább növelte a kormány kockázatait: nem segített, inkább rontott a kiinduló helyzeten.
Ha a Fideszben is úgy látják – szerintem nem ok nélkül -, hogy az ügyben szereplők, élükön Matolcsy Györggyel, hibát követtek el a kivitelezésben, akkor még időben érdemes leszámolniuk a „rossz kommunikáció” illúziójával. A politikában - egymástól nem függetlenül - két alapkérdés létezik, az egyik a célokról, a másik az eszközökről szól, és mindkettőre adott elutasító válasz politikai jellegű, politikai felelősséggel és politikai következményekkel.
