Az eddigi bejegyzésekben igyekeztem bemutatni, hogyan szerezhetne a Fidesz kétharmadot, beszéltünk arról, hogy önmagában egy ilyen többség antidemokratikus és/vagy veszélyes-e. A következőkben – még mindig ezen első forgatókönyvnél maradva - arra a kérdésre keresem a választ, hogy vajon a Fidesz számára kívánatos lenne-e egy ilyen helyzet.
A válasz első ránézésre nem kíván komoly hozzáértést: melyik politikai erő ne akarna (minél több) hatalmat? Bár a magyar politikai rendszerben, mint már utaltam rá, feles többséggel is sok minden átalakítható, a minősített többséghez kötött alkotmánymódosítás és a kétharmados törvények viszonylag magas száma a 258 mandátummal nem rendelkező kormánykoalíciókat eddig megfosztotta a saját terv alapján történő „nagy átalakítástól” (és egyben megfosztotta az egyharmadosnál nagyobb ellenzéket a teljes kormányzati felelőtlenségtől, hiszen fontos döntésekhez az ő szavazataikra is szükség volt). Több hozzászóló felvetette, hogy a kétharmados szabályozás célja éppen a konszenzus erőltetése, a kormányoldal és az ellenzék együttműködésre késztetése (s nem csak a törvények esetén, hanem fontos pozíciókba – ÁSZ, AB, LB stb. – való „kétharmados” választás esetén is). Magam nem ismerek erre vonatkozó explicit megfogalmazást, elvárást az alkotmányos rendszerünkben, ezért úgy értelmezem ezt a szabályt, mint amely az egyszerű többségnél jelentősebb választói felhatalmazással bíró politikai erők (akár kétharmadot elérő koalíciók, akár ekkora többséget szerző egypárti kormányok, akár kormány-ellenzék együttműködésen alapuló eseti együttműködések) számára teszi csak lehetővé a politikai mérnökösködést. Bárhogy is van, tény, a kétharmados többség szinte teljesen szabad kezet ad, hogy – értelemszerűen a demokratikus kereteken belül - változtasson valaki az intézményi elrendezésen.
A többség azonban nem feltétlenül jelent egységet. Minél nagyobb, annál kevésbé. Aki kizárólag egyes médiumokból és egyes szerzők írásaiból tájékozódik, hajlamos lehet a Fideszt monolit egységnek látni. Aki azonban közelebb merészkedik, tudja, hogy a legnagyobb ellenzéki párt – más pártokhoz hasonlóan – erősen tagolt, legfeljebb a belső erőcsoportok nem a nyilvánosság előtt, hanem a színfalak mögött vívják hatalmi harcukat. A Fidesz egyre inkább mindenevő gyűjtőpárt (ha nem így lenne, esélye sem lenne egyedül a kétharmadra), a radikális jobboldaltól az értékelvű konzervatívokon keresztül a liberális centrumig sok minden ideológiai irány megtalálható benne. Ha tehát a Fidesz 258+ mandátummal bírna a parlamentben, ebben a mamutfrakcióban egészen különböző elképzelések is megjelennének. S miközben a Fideszre voksolók joggal várhatnák el a párttól, hogy az alkotmányos rendszer tekintetében végre lépje meg, amit ígért (pontosabban: amit gondoltak arról, hogy ígért vagy ígérnie kellett volna), könnyen lehet, hogy a frakció egységét veszélyeztethetné a lépéskényszer. Ne feledjük: a „bármit lehet” alkotmányozó helyzetben már nem tudnának semmit sem a „nyuszira”, azaz a gonosz ellenzékre fogni.
A helyzetet tovább nehezítené a Fidesz számára a Jobbik megerősödése. A radikális párt lehetőségeivel később külön foglalkozom majd, témánk szempontjából most csak annyiban érdekesek, hogy lássuk: a Jobbik növekedési lehetősége 2010 után elsősorban attól függ, mennyire válik hiteltelenné a jobboldali tábor szemében a kormányzó Fidesz. Ha tehát a Jobbik racionálisan gondolkozik, mindent meg kell tennie azért, hogy ezt a folyamatot elősegítse. Ennek legegyszerűbb útja pedig annak bemutatása, hogy a Fidesz valójában nem is kívánja megvalósítani azokat a célokat, amelyek miatt a jobboldal egy része támogatja. Ha a Fidesz megszerzi a kétharmadot, a Jobbik „bátor” javaslataival folyamatosan előre szaladhat, ha pedig csak a Jobbikkal együtt áll elő a szükséges többség, a radikális párt „jóhiszeműen” tárgyalásokat kezdeményezhet, „önzetlen” támogatást ajánlhat. Mindezt persze csak azért, hogy amikor a Fidesz majd kénytelen lesz valahogy elutasítani Gyurcsány Ferenc „felnégyelését”, a Szent-korona tan reaktiválását (a Jobbik EP-programjából: „egy alkotmányozó nemzetgyűlés hivatott a magyar jogrend új alapokra helyezésére, a Szent-korona tanra épülő alkotmány kidolgozására és elfogadására”), az Árpád-sávos zászló „össznemzeti jelképpé nyilvánítását”, vagy a kormányzói intézmény bevezetését, a Jobbik – és vele együtt a potenciális szavazói tábor – csalódottan ábránduljon ki a „hazug” és „megalkuvó” Fideszből.
Mindezzel nem azt kívántam állítani, hogy a Fidesz ellenérdekelt lenne a kétharmad megszerzésében, s esetleg megszokott kampányhibáival elő kellene segítenie az MSZP visszaerősödését. Erről szó sincs: biztos vagyok abban, hogy a Fidesz vezérkarában lényegesen több érv szól a kétharmad mellett, mint ellene. Egyszerűen csak arra hívtam fel a figyelmet, hogy a kétharmad, amely valóban alkalmas lehet akár a hosszabb távú berendezkedés elősegítésére, kétélű fegyver, s ha nem elég ügyes a Fidesz, egy ilyen alkotmányozó helyzet akár kárára is lehet.
Visszatérve a forgatókönyvekhez: az MSZP a Fidesz egyedüli vagy a Jobbikkal közösen megszerzett kétharmadát legbiztosabban akkor tudja megakadályozni, ha a választásokig valahogy az egyharmados parlamenti mandátumarány közeléig erősödik. Ha legalább 128 mandátuma lenne az MSZP-nek (vagy ezt közösen birtokolná a többi anti-Fidesz erővel – ezekről majd később), az első forgatókönyv értelmét vesztené. A következő bejegyzésben ezt a második forgatókönyvet részletezem majd…
Az utolsó 100 komment: