Kényes, nehezen átlátható, de annál izgalmasabb témáról lesz szó. Nagy kedvencem Robert Dahlnak a múlt század hatvanas éveinek elején megjelent könyve, a „Who governs?”. A mára klasszikusnak számító esettanulmány egy amerikai város kapcsán arra kereste a választ, hogy a valóságban kik hozzák a döntéseket, kik bírnak befolyással a politikai hatalomra. Ki csóvál kit, és persze hogyan teszi ezt? – ez a kérdés idehaza sem lenne érdektelen.
(Fotó: Facebook)
Debreczeni József a mai Népszabadságban ezen téma kapcsán sem híve a mértéktartásnak, szokásos kételyektől mentes írásában azt állítja, hogy Magyarországon Orbán Viktor hatalomra jutásával „fölvirradt” az oligarchák napja. A szerző ismételten a demokrácia végét látja: „Az oligarchikus berendezkedés lényege tehát a politikai és a gazdasági szféra személyes érdekeltségeken át történő antidemokratikus összefonódása. Egyrészt az illegális és átláthatatlan pártfinanszírozás által; másrészt – és ez az új elem! – a magántőkének az államszervezetbe való behatolása révén. Az efféle rendszerek hona nem a Nyugat, hanem a Kelet és a Dél: Ázsia, Latin-Amerika, a Balkán, továbbá Afrika. Most már Magyarország is az lesz! Négy éve azt írtam Orbán Viktorról a Népszabadság hasábjain, hogy egy államférfi és egy közönséges balkáni lótolvaj személyiségjegyei keverednek benne, s lassan az utóbbiak jutnak túlsúlyra.”
Az utolsó mondat, amely inkább magáról a szerzőről beszél, erősen gyengíti az előtte megfogalmazott állítások tárgyszerűségét, hitelességét. Gyengíti, de nem teszi megkerülhetővé: vajon valóban antidemokratikus összefonódás jött, jön létre Magyarországon a második Orbán-kormány idején? A magabiztos választ – mindkét irányban - nehezíti a témakör egyik fontos jellemzője: a tisztánlátás hiánya. Legendák, démonizálás, félinformációk teszik szinte lehetetlenné az eligazodást, miközben pedig ott a veszély, hogy a látható politika paravánként takarja el azt, ami lényegesen fontosabb.
A politika és a gazdaság összefonódása, kölcsönös függősége nem magyar sajátosság, s még csak nem is balkáni. A demokrácia őshazájának nevezett országokban sem ritka, hogy a politika háttérében jelentős gazdasági szereplők állnak, olykor még olyanok is, akik valódi – piaci körülmények között elért - üzleti teljesítményt sem mutathatnak fel. Érdemes leszámolni azzal az illúzióval, hogy a két alrendszer - az egyik a pénzről, a másik a hatalomról szólva – tisztán elkülönül egymástól. A hatalom segíthet pénzt keresni, a pénz pedig segíthet hatalomhoz jutni – ezt a pofonegyszerű igazságot a világon bárhol élve megtanulhattuk volna. Éppen ezért nem is az összefonódás és a kizárólagosságra törekvés a lényegi kérdés (mert ez általában mindenhol adott), hanem az, hogy van-e ellenerő, részben szabályokban, részben személyekben és csoportokban az ilyen jelenségekkel szemben.
Egy fontos politikus minapi beszélgetésünkben pókhálóhoz hasonlította azt a gazdasági és politikai hatalmi rendszert, ami az igazán sikeres vezető politikusok körül kiépülhet. Sokáig kell szőni, vigyázni kell rá, de ha végre elkészül, szakítószilárdsága páratlan, az acélnak a háromszorosa is lehet. Egy ilyen hálóban (nem feltétlenül zsákmányként…) mindenki ott van, aki számít, politikusok, gazdasági szereplők, más közéleti emberek, s ha – elnézést, de még pár pillanatig használom ezt a metaforát - nincsenek más életerős pókok a közelben, a felségterület szinte korlátlanul kiterjeszthető.
A magyar helyzet újdonsága, hogy jelen pillanatban csak egyetlen politikus rendelkezik ilyen kiépített hatalmi hálózattal. Nem mondom, hogy másoknak nincs képessége erre, de vagy még nem derült ki alkalmasságuk, vagy kivárnak, vagy amikor megpróbálták, valamit elhibáztak. A már sokszor tárgyalt aszimmetrikus politikai helyzet következménye, hogy ez a hatalmi központ ma szinte korlátlanul uralkodik politikai és gazdasági téren egyaránt. S ez mindaddig így is marad, amíg nem történnek olyan események, amelyek alkalmasak lehetnek a szakítószilárdság tesztelésére, és különösen addig, amíg belső vagy külső riválisai meg nem szerveződnek, érdemi kihívást nem jelentenek.
A demokrácia felszámolásáról azonban – s megítélésem szerint itt téved mindenki, aki ma farkast kiált - nem most kell beszélnünk, hanem akkor kellene, ha az ellenerők létrehozása olyan intézményi és személyi korlátokba ütközne, ami nem a pillanatnyi állapot okán, hanem megváltoztathatatlanul látszana betonba önteni a mostani helyzetet. Erről pedig szó sincs: érdemes tisztában lenni minden szereplőnek - mai nyerteseknek és veszteseknek egyaránt - azzal, hogy az ingát, amely kétségtelenül erősen kilengett, senki sem állította meg.
Az utolsó 100 komment: