Ez a hétvége, mint cseppben a tenger, szépen megmutatta, hogy miért nevezhetjük a mai magyar ellenzéket a Fidesz legnagyobb esélyének. Az LMP a frakcióvezető lemondásával demonstrálta, hogy valóban a szétesés küszöbére jutott; a Demokratikus Koalíció két emblematikus volt szocialista politikussal, Bokrossal és Békesivel többek között a vizitdíj szükségességéről gondolkodott; a Jobbik pedig hivatalosan programjába iktatta az uniós zászló elégetését. Kell-e részletesen elemezni, hogy kinek jó mindez?
Miközben a Fidesz a felmérések szerint most már lassan ott tart, ahol időarányosan a második Gyurcsány-kormány alatt az MSZP járt, a helyzet mégis nehezen összehasonlítható. Miközben 2008-ban az egyre lejjebb csúszó szocialisták mellett szinte minden kormányellenes szavazót integrálni tudott a toronymagasan vezető Fidesz, 2012 elején még mindig a gyurcsányi mélységeket közelítő kormánypárt vezet. Hiába van már lényegesen több szavazója a négy ellenzéki pártnak együtt, mint a Fidesznek, az ellenzéki térfélen zajló eseményeknél kellemesebbet a hatalmon lévők kívánni sem tudnának maguknak.
A kormány számára már önmagában az is kedvező, hogy kétoldali ellenzéke van, hiszen ez növeli mozgásterét, manőverezési lehetőségét. A háromosztatúság azonban akár veszélyes is lehetne a Fidesz számára, akkor, ha az alábbi három feltételből minél több megvalósulna:
1. A Jobbik úgy tudna megkülönböztethető maradni a Fidesztől, és lenne képes megszólítani egyre nagyobb választói csoportokat, hogy közben növeli kormányképességét, kiszabadul a szélsőségesség karanténjából és potenciális váltópárt lesz belőle.
2. A Fidesztől a választások óta távozott szavazók nagy része számára – akik nagy valószínűséggel sem a szélsőjobbra, sem a „régi” baloldalra nem vevők – akadna egy választható politikai erő.
3. A Fidesztől – a magyar pártrendszer fogalmai alapján - balra álló pártok meg tudnák oldani belső feszültségeiket, és egységesen lépnének fel a politikai küzdelemben.
Nos, a helyzet az, hogy a Fidesz számára fenyegető három lehetőségből egyelőre egyik sem látszik megvalósulni...
A Jobbik a hétvégén demonstrálta, hogy a bizonytalan kimenetelű kormányképességnél többre tartja a biztos politikai megélhetést garantáló radikalizmust. Félreértés ne essék: a Jobbik ezzel a politikával feltehetően rengeteg elkeseredett, kilátástalan helyzetben lévő vagy eleve szélsőséges nézeteket valló szavazó számára lesz szimpatikus, és a párt bizonyára még sok fejtörést okoz majd a Fidesznek. Ez a politikai platform és regiszter azonban egy ponton túl lehetetlenné teszi a párt további erősödését, és józan számítás szerint – ha nem egy államcsőd utáni példátlan válsághelyzettel kalkulálunk - kizárja, hogy a Jobbik az első számú váltópárt legyen 2014-ben. Ráadásul az uniós zászlót égető és Barroso orráról beszélő erő azt a szívességet is megteszi a Fidesznek, hogy a nemzetközi politikában és a hazai mérsékelt jobboldali választóközönség előtt is magára vállalja a mumus szerepét, akire mutogatva akkor is lehet támogatni a mai kormánypártot, ha amúgy millió gondunk van vele.
Miután a Jobbik az első pontot láthatóan nem akarja vagy nem tudja teljesíteni, az is egyértelmű, hogy jelenlegi helyzetében nem lehet megoldás a második pontban felvetett problémára sem. Itt további két lehetőség adódna, komoly veszélyt jelentve a Fideszre nézve: ha alakulna egy hiteles és potens jobboldali vagy centrista párt, vagy ha az LMP a választások óta olyan politikát folytatott volna, hogy esélye legyen betölteni ezt a szerepet. Jobboldali új pártnak egyelőre se híre, se hamva, az LMP-ről pedig nem most hétvégén derült ki, hogy nem erre az előadásra készül. Mégis: a Schiffer-jelenség megmutatta, hogy az LMP-ben is akadtak olyanok, akik szerint szükség lehet egy olyan középpárti (értsd: nem MSZP-szövetséges) alakulatra, amelynek esélye lehet a csalódott jobboldali szavazók megszólítására is. Nem tudom igazán megítélni, volt-e ennek a tervnek bármilyen realitása (azt gyanítom, hogy ebben a formában inkább nem), az azonban egyértelmű, hogy a frakcióvezető lemondása világossá tette: az LMP vezetésében döntő többségbe kerültek azok, akik a szocialistákkal való együttműködést preferálják. A helyzet azonban az LMP számára ennél rosszabb: a párt elméletileg a második és a harmadik problémára is megoldás lehetett volna, belső megosztottsága azonban jelenleg azt jelenti, hogy egyik pályát sem tudja befutni.
Ennek ellenére a három pontból ma mégis leginkább a harmadikról lehet elmondani, hogy nyomokban már jelen van. Schiffer lemondásával az LMP – ha túléli ezt a belső válságot – közelebb kerülhet ahhoz, hogy elfogadja az MSZP-vel való együttműködést. 2014-ig valóban lehet esély arra - amire egyébként az új választási rendszer rá is kényszeríti a baloldali pártokat -, hogy valamilyen közös formában indítsanak jelölteket. Ha azonban csak ennyi változás történik a pártrendszerben, akkor teljesen kiszámíthatatlan és egyben sorsdöntő lehet, hogy a Fideszt az elmúlt másfél évben elhagyó, de új pártot egyelőre nem nagyon választó közel másfél millió ember a következő választáson – ha szavaz egyáltalán - hová teszi az ikszet. Amíg a Fidesznek esélye van ezen szavazók visszaszerzésére, vagy legalább semlegesítésére, a következő választás favoritja a mai kormánypárt marad.
Az utolsó 100 komment: