Debrecen nem ajándékba kapja a stadiont, megdolgoztak érte a debreceniek – állítja Orbán Viktor. A futballba rengeteg pénz áramlik, az akadémiák – köztük a miniszterelnöknek oly’ kedves felcsúti – soha nem látott forrásokhoz jutnak, az élvonalbeli klubok némelyike is szépen kerekedik, társasági adóból, állami vállalatoktól, költségvetési pénzekből. Talán még egy focidrukker is felteheti a kérdést: örüljünk ennek?
Mostanában – s ez nem is igazán túlzás - többet járok a televíziókba a fociról beszélni, mint a politikáról. Pár hete az egyik sportcsatorna bajnoki összefoglaló adásában vendégeskedtem, ma pedig egy másik sportadó reggeli műsorában Szombathy Pál kérdezett. Nem meglepő, hogy utóbbiban a honi politika és a labdarúgás gyümölcsöző viszonya is felmerült, amivel kapcsolatban az ambivalens volt az első szó, ami eszembe jutott. Tudom, ez afféle tipikus elemzői válasz, az egyrészt-másrészt világa, de talán az sem lényegtelen, hogy mire vonatkozik az egyik és mire a másik.
Kezdjük azzal, hogy megállapítjuk: a miniszterelnök bizonyára nem politikai számításból tartja fontosnak a foci támogatását. Ha így gondolná, ha politikai előnyt remélne tőle, finoman szólva is megkérdőjelezhető lenne politikai érzéke. Kétségtelen, a labdarúgás még mindig a legnépszerűbb sportág Magyarországon, amely – mint azt egy-két időleges bizakodásra okot vagy inkább lehetőséget adó válogatott meccs bizonyítja – még mindig tömegeket képes megmozgatni. A politikus azonban fejeket számol: ma minden bizonnyal többen vannak azok, akiknek inkább ellenszenves a foci költségvetési támogatása. Amikor a kormányok most már sorozatban a nadrágszíjjal operálnak, feltehetően sokkal többen értenek egyet azzal (köztük akár olyanok is, akik szeretik ezt a játékot), hogy a stadionépítés és a társasági adó milliárdjainak jobb helye lenne az oktatásban, az egészségügyben vagy a szociális ellátásban.
A labdarúgás állami kistafírozása tehát nem a politikai racionalitás miatt, inkább annak ellenére történik. Igaz ez akkor is, ha tudjuk, hogy a politikai vezetők – s nem csupán az ilyen tárgykörben sokat emlegetett diktátorok – szívesen sütkéreznek a sportsikerek fényében, népszerűségük emelését remélve attól, ha sállal a nyakukban az aranylábúaknak drukkolnak a lelátón. Aki azonban ismeri a magyar foci állapotát – márpedig a kormányfő kétségtelenül ilyen ember -, nehezen hiheti, hogy belátható időn belül a nagy sikerek nyomán vállára emelheti a tömeg a politikai vezetőt. Szó, mi szó: mindez tehát inkább szenvedélynek, személyes elkötelezettségnek látszik, semmint politikai haszonszerzés reményének.
Tudjuk, hogy a közpénzek elköltésének nincs királyi útja: a hová és mennyit kérdésére adott válasznál nehéz olyat elképzelni, amelyben ennél szebben mutatná meg magát a politika. A több pénzt valahová igényének – kimondatlanul is – mindig van másik oldala: aki ide többet ad, máshová kevesebbet tud juttatni. Akinek új stadionja lesz, aki jobban meg tudja fizetni a játékosait, ahová áramlanak az állami vállalatok hirdetései, bizonyára meg van győződve arról, hogy az irány helyes. Akinek nagyon hiányzik valahonnan a pénz – márpedig akad néhány ilyen hely nálunk -, könnyen gondolhatja, hogy előle veszi el a labdarúgás. A magyar foci lelkes követőjeként nehéz lenne azt mondanom, hogy nincs szükség több forrásra és új stadionokra. Ugyanakkor mégis azt gondolom, hogy ennek a mostani sajátos aranykornak lesz majd egy komoly tesztje, amikor el lehet dönteni, hogy vajon volt-e bármi értelme ennek a költségvetési áldozatvállalásnak: egy kormányváltás után jöhet el ez a pillanat.
Minden azon áll vagy bukik, hogy a magyar labdarúgó piac (a társadalom szónál ez talán jobban kifejezi a lényeget…) mihez kezd ezzel a páratlan lehetőséggel. Hogy mire költi, mire fordítja a pénzeket, és mennyire tekint messzire. Hogy képes lesz-e a mostani felbuzdulást kihasználni, hogy akkor is talpon maradjon, amikor olyanok kerülnek a kormányrúdhoz, akiknek a balett vagy a felsőoktatás fontosabb lesz a huszonkét férfi sportjánál. Ehhez leginkább két – egymással részben összefüggő - dolog kell: a színvonalas és stabil utánpótlás biztosítása, valamint a finanszírozás piaci alapokra helyezése. Az előbbi kétségtelenül elkezdődött, az utóbbinak azonban egyelőre még a nyomait sem látni - vagy legfeljebb csak azt. Most, amikor a vállalatvezetők szívesen ülnek egy páholyban a kormányfővel, amikor jó pontnak gondolják, ha nevüket adják a miniszterelnök kedvenc sportjához, kellene elérni, megalapozni, hogy akkor is maradjanak, ha a politika figyelme másfelé fordul. Ha ez nem megy, ezt a rengeteg pénzt sajnos tényleg a szélbe szórtuk.
Az utolsó 100 komment: