Közismert, hogy a kampány hivatalosan csak akkor indulhat, amikor a köztársasági elnök kitűzi a választás időpontját. A politikai hevület azonban ennél lényegesen korábban megjelent már a korábbi voksolások idején. Négy vagy nyolc évvel ezelőtt ilyenkor - közel húsz héttel a választás előtt - javában benne jártunk az izgalmakban. Nem csupán a köztereken látszott erősebben, hogy választásra készül az ország, hanem – és a mi szempontunkból most ez a fontosabb – a politikai hírekben is. Talán emlékeznek még arra a szép napra, amikor Orbán Viktor – négy év után először elmondott - parlamenti felszólalása után Gyurcsány miniszterelnök átment a patkó túloldalára, odaült a megdöbbent ellenzéki vezető mellé (pontosabban elé), és aztán mindketten úgy tettek, mintha az ország érdekében még a fejüket is képesek lennének összedugni. Színház volt ez a javából, a téma pedig a kommunikációs csapat által szépen kitalált csupa nagybetűs Nemzeti Garancia Törvény és annak kormányzati ikerpárja, de mégis: érezni lehetett, hogy a felek kénytelenek megerőltetni magukat, gondolkoznak, próbálkoznak, taktikáznak, mert tudják, hogy a választás most(anában) dől el.
Ehhez képest 2009 novemberében alig akad politikai innováció. A kampánynak halvány nyomait is nehéz felidézni, a hírek unalmasak, a pozíciók változatlanok. Semmi meglepő, semmi váratlan. Arra az újságírói kérdésre, hogy vajon mi lesz a kampány vezető témája, a pontos válasz a „semmi” lenne. A korrekt válasz, amit az elemzők többsége ad, hitelességet (és annak hiányát), valamint teljesítményt (és annak hiányát) említ, valószínűleg, ha lesz valami közös pont, talán tényleg ezek körül alakulhat ki. Természetesen nem tiszta eszű vitát és tudományos alaposságú okfejtést várok, a kampányok a világban mindenhol érzelmekre ható, leegyszerűsített mondanivalót nyújtanak. Általában mégis kialakul valamilyen egységes keret, orientáló irány, amely alapján állást foglalhatnak a szavazók. Nálunk ilyen volt 1998-ban a „polgári Magyarország” koncepciójáról, vagy 2002-ben a „jóléti rendszerváltás” szükségessége kapcsán kibontakozott vita, vagy éppen 2006-ban a szimpla – de mégis szimbolikus - Orbán vagy Gyurcsány kérdés. Egyik sem volt túlságosan bonyolult, de a szavazók többsége általában el tudta helyezni magát ebben a keretben.
Most egyelőre úgy tűnik, hogy ilyen egységes vitakeret nem alakul ki, azaz a kampány „tartalmatlan” lesz. A Fidesznek egyáltalán nem érdeke a vita, nekik nem győzködniük kell a szavazókat, csak megtartani (a saját tábort) és lehetőség szerint otthon tartani (az ellenoldalt). A többi párt bizonyára jön majd a saját tétjével és magyarázatával, mint már volt róla szó, az MSZP a Fidesz kormányzásának veszélyeire terelheti a figyelmet, az MDF talán ismét eljátssza a két nagy gonosz között a kis ártatlan szerepét, az LMP és a Jobbik – természetesen másképp – az új erő, a radikális változás fontosságát állítja retorikájának középpontjába. Ebből azonban csak hangzavar (vagy még az sem) lehet, amely leginkább arra alkalmas, hogy összezavarja a választókat, s még inkább erősítse a politika undort.
Nem lennék meglepve, ha a „tartalmatlanságból” a korábbiaknál alacsonyabb választási részvétel következne, bár hogy mennyire alacsony, az tényleg kiszámíthatatlan. Az időközi választások ebből a szempontból inkább megtévesztőek, még akkor is, ha a csornai kerületben az első fordulóban tényleg nagyon kevesen (21,75%) mentek el szavazni. Aki azonban visszagondol arra, hogy az eddigi rekordot hozó (70% feletti) 2002-es parlamenti választás előtti évben a dabasi időközin is mindkét fordulóban 30 százalék alatti volt az aktivitás, talán kevésbé hisz az időközi szavazások előrejelző jellegében. Az alacsony részvételnek némileg az is ellentmond, hogy a pártok a közvetlen mozgósítás technikáiról már sokat tanultak, s ehhez nincs is feltétlenül szükségük hangos utcai és médiabeli jelenlétre.
Többen kérdezték, hogy vajon az alacsony(abb) részvétel kinek lenne rossz. A válasz könnyű, de nehéz. Könnyű, hiszen természetesen annak, akinek a támogatói nagyobb arányban maradnának otthon. S nehéz, mert jelenleg csak elképzeléseink vannak arról, hogy erre leginkább az MSZP, s talán még a Jobbikon kívüli kis pártok esélyesek. Azt azonban nem árt megjegyezni, hogy a közvélemény-kutatások ezen a téren tekinthetők a legbizonytalanabbnak. Nem azért, mert csalnak a kutatók, ahogy sokan gondolják (nem kell ahhoz csalni, hogy eltérjenek az eredmények, ahogy erre Sir Humphrey Appleby olyan szórakoztatóan felhívta a figyelmet). A kutatások ugyanis nem cselekvésről (megy vagy nem megy), hanem a jövőbeni cselekvésre vonatkozó véleményről (azt gondolja, hogy majd megy vagy nem megy) számolnak be, s azt mindannyian jól tudjuk személyes tapasztalatainkból (az élet más területeiről is), hogy a kettő időnként mennyire nem ugyanaz.
S végül egy kis normativitás. Látjuk, hogy a választók jelentős része utálja a kampányt, irtózik a politikai vitákról, már túl lenne az egészen, mégis, nem árt tudnunk, hogy a kampánynak fontos szerepe van. Meg lehet spórolni, radikálisan le lehet rövidíteni, el lehet kerülni a személyes vitákat, csak tudnunk kell, hogy ezzel a (tömeges) felelős döntést nehezítjük meg. 1998-ban, amikor – a mostanitól eltérő helyzetben és leginkább a kormányzó MSZP csendes kampányra irányuló törekvése miatt - végül az eddigi legalacsonyabb első fordulós részvétel (56,26%) született, pár nappal a választás előtt a HVG-ben „Kampány, csend” címmel beszéltem ugyanerről. Bár nem szerencsés az önhivatkozás, miután jobbat most sem tudok írni, kicsit idézek belőle: „ A versengő többpártrendszer nem képzelhető el választások, a versengés valódi alternatív programok, a választás pedig ezek megismerése, megismertetése nélkül. Mind a három szereplőnek - a pártoknak, a sajtónak és a polgároknak - tudnia, tudniuk kell, hogy négy évenként a programkészítés, a tájékoztatás és a tájékozódás közös felelősségük. Egymásra vannak utalva, hiszen mind a három elem feltételezi egymást. Amíg a kampánygyűléseken mindig ugyanazok az arcok tűnnek fel, amíg a polgárok nem fogják világosan felismerni, hogy a bőrükre megy a játék, amíg nem gondolnak arra, hogy a pártokat rá kell kényszeríteni a valódi programkészítésre, a hiteles alternatívák felvázolására, addig nem lesz igazi választás, s nem lesz igazi kampány sem. Ma pártjaink némelyike egy jól menő utazási iroda pontosságával szállítja a gyűlések törzsközönségét alkotó szavazóit Szombathelytől Nyíregyházáig, s a polgárok érdektelenségét látva szét tárt karokkal mondhatja kampányszervezőinek: ez egy ilyen ország. Ha azonban nem adunk elég időt a programok, álláspontok ismertetésére, ha csak az utolsó pillanatokban izzik majd fel a politikai vita, a sokak által pozitívnak tartott csendes kampány óhatatlanul a leegyszerűsített, jelszavak szintjén megjelenő választáshoz fog vezetni. A valódi kampánynak ugyanis funkciója - a túl csendes kampánynak következménye van.”