A 2010-es választás tétjéről szóló bejegyzésben már említettem, hogy a korábbi (a kétosztatú pártrendszerben szerzett) elemzői tapasztalatok a pártverseny konszolidációja irányába mutatnának: azaz azt várhatnánk, hogy a most már évek óta tapasztalható rendkívüli aszimmetria a kampány során majd valahogy csökken. Ennek a kiegyenlítődésnek a bázisát képezhetnék a volt szocialista, most éppen bizonytalan és csalódott szavazók, akiket az MSZP elméletileg a kampányban még meggyőzhet a (rájuk) szavazás fontosságáról. Bár az említett bejegyzésben már jeleztem, hogy megítélésem szerint az MSZP hitelességi válsága és belső problémái miatt nem látszik alkalmasnak egy ilyen kampány folytatására, valójában ez is egy lehetséges forgatókönyve a választásokig tartó időszaknak. Nézzük tehát most meg alaposabban ezt az opciót:
A második forgatókönyv
Rögzítsük: az MSZP reális politikai célja – ha erről a párt a nyilvánosság előtt nem is beszélhet - nem lehet a választások megnyerése (azaz a hatalomban maradás), számukra a sikert az egyharmados parlamenti támogatottság (azaz minimum 128 mandátum) megszerzése – s ezzel együtt a váltópárti jelleg és lehetőség megőrzése - jelentené. Az egyharmados mandátumarányhoz - a mostani helyzethez képest - jelentős szocialista előretörésre lenne szükség: 1998-ban például az MSZP végül 134 mandátumhoz jutott, akkor a pártlistás eredménye 33 százalék volt. A közvélemény-kutatások szerint ma fényévnyi távolságra van ettől a párt, de valóban nem lehet kizárni (ahogy erre több hozzászóló is utalt, lásd például az „alvó szocialistákról” szóló érdekes kommentárt), hogy a kampányban az MSZP valamilyen módszerrel magára talál.
Hogy milyen eszközök jöhetnek szóba, az a korábbi kampányok alapján kikövetkeztethető. Az MSZP a volt szocialista szavazók visszacsábítása érdekében megkísérelheti ismét Orbán-ellenes népszavazássá tenni a választást, folytathat „emlékeztető” kampányt, előállhat a Fidesz és politikusai lejáratására alkalmas ügyekkel, középpontba állíthatja a modernitás és maradiság kettősségét, felhívhatja a figyelmet a kétharmados többség veszélyeire, ijesztgetheti a szavazókat a szélsőjobboldal kormányra vagy annak közelébe kerülésével. Továbbá bízhat a Fidesz kampányában, amely a legutóbbi két alkalommal elegendő muníciót kínált a szocialistáknak. A taktikai repertoár, ha nem is végtelen, de széles. Az elmúlt évek hitelességi és hozzáértési problémái miatt azonban feltehetően ma ezen technikák ereje gyengébb, mint volt 2002-ben vagy 2006-ban. Ennek ellenére nem elképzelhetetlen, hogy valamennyi sikert hoznak, a kérdés csak az, hogy mindez elegendő lesz-e az MSZP megkapaszkodásához. Bárhogy is van, az MSZP már csak a kampányában bízhat, hiszen a fundamentumok katasztrofális választási kilátásokra engednek következtetni (erről szól majd a negyedik forgatókönyv).
Az adekvát kampány kulcskérdése lehet az MSZP számára a miniszterelnök-jelölt személye. Nem hiszem, hogy hosszan kellene magyaráznom, miért van óriási jelentősége egy modern kampányban annak, aki az arcát adja, aki egy személyben szimbolizálja a pártot. Miután a parlamenti választás a főhatalomról szól, az MSZP számára őrültség lenne, ha lefutottnak nyilvánítaná a mérkőzést, s nem törődne azzal, hogy a lehető legjobb (értsd: legnagyobb szavazatszerző képességgel rendelkező) politikust állítsa a lista élére. Ha az MSZP lemondana a miniszterelnök-jelöltségről, saját szavazóinak is azt üzenné: reménytelen a küzdelem. Ha nem állítana a potenciális támogatói számára elfogadható jelöltet, könnyen lehet, hogy azok egy része átpártolna például a Bokros Lajos vezette MDF-listához, mert Orbán Viktorral szemben erősebbnek látnák a volt szocialista pénzügyminisztert, mint a nem elég fajsúlyos szocialista listavezetőt.
Az alkalmas listavezető személyének megtalálása mindenesetre komoly feladvány. Elméletileg négy helyről érkezhet a „megváltó”: lehetne népszerűnek gondolt „külsős” (Medgyessy-modell, akár az MSZP-től még távolabbi szereplővel), nagy visszatérő (Kovács vagy Németh), ismert mai pártvezető (Szekerestől Kiss Péterig) vagy feltörekvő fiatal (Mesterházy vagy Botka). Miután azonban az MSZP-nek ma minimális esélye sincs arra, hogy listavezetője 2010-ben miniszterelnök legyen, az alkalmasabbnak tűnő jelöltek értelemszerűen nem kívánják nevüket adni a biztos vereséghez. Ez is része a már említett bukási spirálnak, amely önbeteljesítő jellegű: ha az alkalmas jelöltek nem vállalják, mert biztosak a vereségben, a vereség még valószínűbb lesz. Nem biztos, hogy ezúttal lesz miniszterelnök-jelölti vita (a Fidesz bizonyára inkább elkerülné – nincs szüksége egy kiszámíthatatlan eseményre -, s csak akkor megy bele, ha a közvélemény nyomása miatt kockázatosabb kihátrálnia), de szimbolikus értelemben úgyis egymás mellé kerülnek majd a jelöltek a kampányban. Ha az MSZP-nek nem lesz Orbánhoz mérhető jelöltje (bármit is gondoljunk róluk, 2002-ben Medgyessy és 2006-ban Gyurcsány ilyen volt), az egyébként is elbizonytalanodott, csalódott szocialista szavazókat semmi sem fogja voksolásra késztetni.
Egy vezércselre még lenne lehetősége az MSZP-nek, ez pedig valamilyen radikális átváltozás, megszüntetve megőrzés. Kockázatos akció, de nem reménytelen. Ha a szocialisták képesek lennének olasz mintára egybeterelni az összes, a Fidesztől balra álló erőt, s mondjuk egy – az MSZP nevét elrejtő - Demokratikus Koalíció nevű magyar olajfában elindulni, bizonyára jelentősen megnövekednének esélyeik az egyharmadra. A Fideszt ráadásul váratlanul érné ez a szituáció, a verseny kiszámíthatatlanabbá válna. Az MDF, az LMP és az SZDSZ-töredékek összegyűjtése azonban legalább két jelentős korlátba ütközik. Egyrészt az MDF és az LMP ma még – okkal vagy ok nélkül: erről később – hisz abban, hogy önállóan is be tud kerülni a parlamentbe, nekik nem a szocialista pártra, sokkal inkább csalódott szavazóikra van szükségük. Az SZDSZ-töredékek közül lehet ugyan olyan, amely önálló indulását esélytelennek tartva szívesen vásárolna magának biztos mandátumokat, ettől azonban – még akkor sem, ha például Kuncze Gábor lenne a közös miniszterelnök-jelölt - nem nőne ki az olajfa, legfeljebb a volt koalíciós társak hivatalosan is egy listán indulnának. Ráadásul, és ez a másik súlyos érv, egy olyan helyzetben, amikor a szocialista képviselők ádáz belső küzdelmet folytatnak a megfogyatkozott listás befutó helyekért, nehezen lenne átvihető az élet-halál harcot folytató MSZP-s politikusokon, hogy a párt és a baloldal érdekében adják át a helyüket más politikai erők képviselőinek.
A következő bejegyzésben azt a forgatókönyvet nézzük meg, amely az LMP és az MDF bejutásával számol: mindez lehetőséget ad majd arra, hogy e két párt problémáiról és dilemmáiról is szóljak. Azt követően pedig - a negyedik és ötödik forgatókönyvben – a Jobbik erősödésével és lehetőségeivel foglalkozom…
Az utolsó 100 komment: