Pár napja olvasgatok két írást. Nem egyszer, sokszor. Az egyik a parlamenti választás jelentőségét elemzi, a másik a nemzeti együttműködésről szól. Tanácstalan vagyok velük kapcsolatban, meg kicsit gondban is, mert a cikkek három szerzője közül kettőt személyesen is ismerek, ráadásul kifejezetten jó véleménnyel vagyok róluk. Biztos, hogy egyszerűbb és bölcsebb lenne, most mégsem tudok szó nélkül elmenni írásuk mellett.
(Fotó: Index)
Mindenkinek ajánlom, hogy először ne is rám hallgasson, ha van ideje, előbb olvassa el mindkét dolgozatot. Azért vagyok tanácstalan, mert okos, önálló és önmagukra joggal büszke emberek – akik ráadásul nem is hivatásos politikusok - írták azt, ami a két szövegben megtalálható. Mások is elkövettek persze már ilyet, de talán azért nem fájt annyira, mert az előbbi feltételek nem mindegyikének feleltek meg...
Mielőtt bárki félreértene, gyorsan elmondom: nem azzal van problémám, hogy láthatóan mindhárman maximálisan elkötelezettek az új kormány mellett; kifejezetten szimpatikus, ha valaki nem titkolja meglévő politikai vonzalmait, hanem nyilvánosan tesz hitet egy politikai közösség törekvései mellett. S bár én másképp viszonyulok a politikához, őszintén irigylésre méltónak tartom az ennyire világos, kétségek nélküli érték- és pártválasztást. Ez a két írás azonban nem támogatói hitvallásnak készült, leginkább politikai elemzésnek szánhattak a szerzői. Ha így olvassuk, a műfajhoz képest egészen szokatlan gondolatokat és mondatokat fogunk benne találni.
Kezdjük a szavakkal: nem áll távol a valóságtól azt állítani, hogy Magyarországon 2010-ben lényegesen több történt egy normál kormányváltásnál, de nagyon különleges, hogy három saját jogon is gondolkodni képes ember ezt a jelenséget pontosan ugyanazokkal a fordulatokkal és kifejezésekkel írja le, mint ahogy ezt a Fidesz elnöke megtette. De ne lovagoljunk a szavakon, nézzünk inkább néhány jellemző részletet az elemzéséből:
„Érvényét vesztette a kettős hatalmi szerkezet: kívül liberális demokrácia, belül spekuláns oligarchia. Érvényét vesztette a cenzorok demokráciája. (…) A szocialista világmagyarázat, azaz „abszurdisztán” omlott össze. (…) A két forduló megmutatta, a nemzetegyesítés folyamata már megkezdődött. A forradalom ugyanis összehozta a magyarokat, mert egyértelműen kiderült, hogy ugyanazt gondolják a szocialistákról és a jövőről, vagyis a magyarok a jövőt a szocialisták nélkül képzelik el. (…) A 2010-es választás eredménye ugyanis lehetővé teszi a magyaroknak, hogy ott legyenek, ahol a nagy dolgok történnek, hogy újra emelt fővel járhassanak a világban, részesei legyenek az új kezdetnek, osztozzanak egy új korszak alapításának élményében, a magyar siker mítoszában. (…) A forradalom egyik legfontosabb következménye, hogy az érvényüket vesztett megosztó ideológiák nem akadályozzák többé a nemzeti összefogást, és a nemzeti ügyeket szem előtt tartó, pragmatikus kormányzás eredményességét. (…) Még akkor is így van ez, ha a szocialisták szerint az együttműködés feltételezésére építeni a kormányzást, ez a merőben utópikus. De amikor ezt mondják, akkor is csak lényegüket adják: az irigység beszél belőlük. A szocialisták azok, akik nem a hitre, az összetartozásra, hanem az irigységre és megosztásra építenek, számukra nem is létezik közösség, csak atomizált egyénekből álló társadalom. Ráadásul maguk sem hisznek abban, amint mondanak (a szocialista hatalomgyakorlás a szavak és tettek feszültségére épült), így elképzelni sem tudják, hogy őszinte is lehet egy politikai szándék.”
Hogy mi a baj ezekkel a mondatokkal? Ugyanaz, mintha megszoroznánk őket mínusz eggyel. Ezek a mondatok, vagy pontosan az ellentéteik, politikusi, politikai mondatok. Van helyük, van hatásuk, van igazságuk - nem vitatom. Csak nem kutatás-vezetők elemzésnek látszó írásaiban. (S akkor azzal most nem is hozakodom elő, hogy vajon egy adott politikai erőnek az ilyen írások tényleg segítenek-e...)
Az elmúlt két évtized egyik nagy hazugsága – sok más mellett - a független politológus képének felrajzolása volt. Sokadszorra is ki kell mondani: nincs ilyen, hiszen mindenkinek vannak értékei, céljai, választásai. Ezzel együtt hiszek abban, hogy az ember még akkor is megőrizheti szellemi integritását, ha nem csupán szimpátiával követ egy pártot, de egzisztenciálisan is érdeke az adott politikai erő sikere. A szakmaiságot, a magyarázatok keresését nem helyettesítheti, nem írhatja felül a politikai vonzalom, az elfogultság, mert ha ezt teszi, akkor nem leszünk mások, mint a politika lenézett kiszolgálói, egyszerű narancs, vörös vagy más színű segéderők, önkéntes vagy fizetett apologéták. Szánalmas és érthetetlen szerep, hiszen aki a politikai térbe vágyik, miért nem áll inkább - szerintem tiszteletemre méltó módon - politikusnak?
A szerzők közül ketten évekkel ezelőtt még biztosan hittek ebben, hiszen kezdeményezői voltak annak a Politológus Védegyletnek, amely a szakma önvédelmét kívánta elősegíteni. "A mindannyiunkban meglévő rossz ellen küzdünk, jelentkezzék bár az a nagyravágyás, a hiúság, az intellektuális lustaság vagy a szakmai igénytelenség képében" – mondta akkor a díjátadón - a többek között - a látványos elfogultságok ellen is okosan és szimpatikusan érvelő G. Fodor Gábor. Minden tiszteletem ellenére sajnos ki kell mondanom: ha lenne még ez a gyorsan elhalt és elutált kezdeményezés, ezek az írások jó eséllyel szállhatnának versenybe.
x x x
Megjegyzés: A cikkhez mellékelt képen szereplő egyik kollégám, Gallai Sándor természetesen nem szerzője az említett írásoknak, sajnos a Politológus Védegylet sajtótájékoztatójáról nem találtam olyan képet, amelyen ne szerepelt volna.
Az utolsó 100 komment: