Az MSZP Schmitt Pálhoz fordul, azt kérve, hogy bírja rá a fideszes politikusokat arra, ne szavazzák meg a nyugdíjak korlátozásával kapcsolatos módosításokat, vagy ha ez mégis megtörténik, az államfő vétózzon. Az ügy, mint csepp a tengerben, világosan mutatja, hogy miért is a hitelesség és a következetesség terén vált leginkább sebezhetővé ez a kabinet is: a kormányváltás előtt éppen Schmitt Pál volt az, aki a Fidesz nevében egy garancialevélben vállalta, hogy „mindenki, aki ma nyugdíjat kap, a jövőben is hiánytalanul megkapja a nyugdíját”.
Csalódott lennék, ha nem csökkent volna ilyen mértékben a Fidesz népszerűsége – állítja egy kormánypárti ismerősöm -, mert ez azt jelentené, hogy nem vállalták fel a szükséges konfliktusokat. Nem mond ostobaságot: a kormány valóban egyre-másra hozza azokat a döntéseket, amelyekhez nagy adag politikai bátorság kell, és amelyek kapcsán populizmusról és népszerűséghajhászásról biztosan nem lehet szó. A költségcsökkentő, racionalizáló lépések többsége évek óta napirenden szerepel, több kormány is megpróbálkozott velük, de rendre beletört a bicskájuk. Nehéz pontosan megmondani, hogy a kényszernek mekkora szerepe van a mostani reformokban (feltehetően igen jelentős), illetve természetesen vitatható, hogy az egyes közpolitikai területeken a legjobb módszert választja-e a kormány, ennek ellenére nem lehet nem észrevenni, hogy a második Orbán-kormány az elsőnél lényegesen bátrabban megy szembe a többségi választói akarattal.
Amikor az előző ciklusban a szocialista-liberális koalíció belebukott a saját reformjaiba, a változások pozitív szerepét nem tagadó fideszes körökben állandó magyarázattá vált, hogy a sikertelenség oka a hiteltelenség és ezzel összefüggésben a társadalmi támogatottság hiánya volt. Nem lehet jozefinista módon, felülről, erőszakkal változtatni – hangoztatták az akkori ellenzék gondolkodói, miközben a Fidesz kommunikációs offenzívája olykor kimondva, gyakrabban kimondatlanul azt sugallta, hogy fájdalmas lépések, megszorítások és újabb terhek nélkül is kormányozható ez az ország. Szinte minden kormányzati döntésnél súlyos cölöpöket vertek le, olyan mondatokat mondtak és írtak, amelyek ma vagy végzetesen gúzsba kötik, vagy a hiteltelenség veszélyét hozzák a Fidesz fejére.
Enélkül minden bizonnyal nem kaptunk volna kétharmadot – mondják erre háttérbeszélgetésekben a fideszes politikusok, s ez az érv – bár amúgy feltehetően igaz - erősen emlékeztet az őszödi beszéd néhány többször tárgyalt részletére. A különbség persze nem elhanyagolható: az MSZP 2006 előtt kormányon csapta be a választókat, a Fidesz 2010 előtt ellenzékben tette ugyanezt. A végeredmény azonban a pártok szempontjából ugyanaz: a szocialisták 2006 után emiatt veszítették el villámgyorsan a támogatottságukat, és közvetve emiatt voltak képtelenek arra, hogy végrehajtsák reformjaikat. S most a Fidesz minden nehézsége, képtelen tojástánca és folyamatos vesztesége is ebből fakad: ha értelmesen akar kormányozni, el kell, el kellene felejtenie az ellenzéki időkben született kijelentéseket, miközben persze tudnia kell, hogy egy darabig ezek a mondatok még biztosan üldözni fogják.
Hogy mi a megoldás? Több lehetőség is van van, most hármat említek. Az egyik a populista kormányzás, a nehéz döntések elutasítása, amit – tartalmi értelemben, minden retorikai bűvészkedés ellenére – a Fidesz elvetett. A másik a kiadáscsökkentő politika folytatása mellett az ellentét, a következetlenség tagadása, amivel a kormány hatalomra kerülése óta kísérletezik, s ami egy (nehezen meghatározható) bizonyos ponton túl egyszerűen tarthatatlanná és komikussá válik. A harmadik pedig az őszinte beszéd, persze nem őszödi formában, hanem befogadható és értelmes magyarázatként arról, hogy miért nem megy az, ami ellenzékben még vállalhatónak látszott. A második csődje után a harmadiknál szerintem nincs jobb módszer.
Az utolsó 100 komment: