„Ha a Fidesz-KDNP-n kívül más párt nem szavaz igennel az új alkotmányra és népszavazásra sem bocsátják az új alaptörvényt, akkor a húsz poszt-kommunista ország alkotmánya közül a magyar alkotmány mögött állhat arányaiban a legkisebb társadalmi/politikai támogatottság” – írja elemzésében egy kutatóintézet. Az alkotmányozással már többször foglalkoztam: született bejegyzés a nyilvánosságra hozott tervezetről, a hosszabb távú veszélyekről és a lehetséges percepciókról is. Egy dologról azonban nem írtam még, arról, amiről fő szabály szerint nem is szoktam: hogy szerintem mi lenne a helyes.
(Fotó: Múlt-kor)
Most is csak azért teszek kivételt, mert egy új alkotmány elfogadása lényegesen többet jelent, mint bármely más politikai esemény. A napi politikai verseny egy adott, ismert, tudott politikai keretben zajlik, ahol az elemző dolga szerintem annak ellenére sem a támogatás vagy az elítélés, ha amúgy természetesen ő is gondol valamit ezekről a kérdésekről. Amikor azonban a játékszabályok megfogalmazásáról, újraírásáról, azaz a politikai verseny kereteinek a kijelöléséről és egyben a politikai rendszer egészét érintő átalakításról van szó, megengedhetőnek, sőt, talán kívánatosnak is érzem a személyes véleményt.
Bár gyakran úgy tűnik, hogy az alkotmányozás kapcsán megfogalmazott álláspont is kizárólag pártpolitikai jellegű és ihletettségű lehet (mint látható, még a közvélemény-kutatók is homlokegyenest ellentétes adatokkal tájékoztatnak és befolyásolnak: a Medián szerint a többség nem akarja, a Századvég szerint viszont igen), valójában érdemes sokkal messzebbre tekinteni. Természetesen nagyjából tudható, hogy mi lenne jó a Fidesznek vagy az MSZP-nek, így ezeket az érdekeket ismerve az is világos, hogy milyen megszólalás, vélemény tetszik az egyik vagy a másik oldalnak. Ennek tudatában, de ezzel nem foglalkozva engem elsősorban az érdekel, hogy az alkotmányozás milyen hatással lesz a magyar politikai rendszerre – s itt érdemes a mostani pártokon és aktuális vezérkarukon is távolabb tekinteni. Számomra a kérdés tehát ebben a megközelítésben nem Orbán Viktor hatalmi törekvéseiről vagy az ellenzék lehetőségeiről szól (bár egy klasszikus politikai elemzésben ezek fontos vizsgálati irányok), hanem sokkal inkább arról, hogy egy politikai rendszerben miként tudja az alkotmány betölteni a szerepét.
Egyetértek azokkal, akik szerint az 1989-es alaptörvény alapvetően kiállta az idő próbáját, azaz működőképesnek és viszonylag stabilnak bizonyult, a válsághelyzetek szinte mindegyikére volt megoldása, a politikai folyamatokat mindvégig képes volt alkotmányos mederben tartani. Ugyanakkor azok igazságát sem vitatom, akik szerint az alkotmány elfogadásának körülményei és egyéb más tényezők miatt egyszerűen nem vált a politikai közösség összetartó erejévé, s minden pozitív teljesítménye ellenére mindvégig alapvetően legitimációs problémákkal küzdött. Ebből a két látszólag ellentétes állításból – amely ebben az esetben bizony egyszerre igaz – számomra egyértelmű a következtetés: a politikai rendszer stabilitásának, működőképességének szempontjából (tehát nem a pártok önérdekét és sajátos világlátását figyelve) csak akkor érdemes alkotmányozni, ha komoly esély van arra, hogy az új alkotmány lényegesen elfogadottabb, szerethetőbb, azonosulást teremteni képesebb lesz, mint elődje volt. Erősebben fogalmazva: ha ilyen helyzet áll elő, akkor kifejezetten ajánlatos, helyes a vállalkozás, mert segíthet egy régi probléma orvoslásában.
De mi következik ebből? Tudnunk kell, hogy az első szakaszban sok minden eldőlhet. Az alkotmány elfogadásának körülményei ugyan később akár a feledés homályába is merülhetnek, és attól teljesen független véleményklíma is körülveheti a dokumentumot, a tapasztalatok szerint általában mégis jelentősen befolyásolják a hozzá való viszonyt. Kétszáz év múlva a szakembereket leszámítva általában már senkit sem érdekel, hogy miképpen is jött létre egy alkotmány, ahhoz azonban, hogy ehhez közelítő kort érhessen meg, igenis szükség van az első nemzedékek támogatására. Ha az alkotmány tisztelt, elfogadott, a többség számára kedves, akkor hosszú életre számíthat, ellenkező esetben viszont folyamatosan ki van téve a módosítás vagy a felülírás veszélyének – erről az 1989-es magyar alaptörvény már akár doktori dolgozatot is írhatna.
A politikai rendszer szempontjából tehát az a jó, ha az alkotmányt olyan módon fogadják el, hogy nem jön létre vele szemben jelentős ellenállás, s még jobb, ha legalább passzív, de még inkább aktív tömegtámogatást élvez. De hogy érhető ez el? A modern politikai rendszerekben általában két módja van annak, hogy a választók elsöprő többsége egyetértsen valamivel: egyrészt az, ha látják és tapasztalják, hogy választott pártjaik, képviselőik mind felsorakoznak az adott ügy mögött, másrészt pedig, ha a választóknak lehetőségük van arra, hogy a folyamatban maguk is részt vegyenek, kinyílvánítsák a véleményüket, és kételymentesen meggyőződhessenek arról, hogy jelentős többség áll az adott javaslat mögött.
Akkor hát mi lenne a helyes? Ismerve a magyar választók pártellenességét, politikai szkepszisét, kérdéses, hogy egy akár teljes parlamenti, azaz ötpárti támogatással elfogadott alkotmány biztosan megoldaná-e a legitimációs problémát. Nem vitás, a mostanihoz képest feltehetően előbbre vinné a dolgot, de ne feledjük, hogy az 1989-es alkotmányozás mögött is szinte minden politikai erő felsorakozott. A rendszerváltó alaptörvény választói támogatása nem azért hiányzott vagy csökkent, mert a pártok egyike vagy másika aktívan ellenezte volna – bár az kétségtelenül rontott a helyzeten, hogy később az önös érdekeik alapján gyakran céltáblának használták, kreatívan és instrumentálisan viszonyultak hozzá. Az igazi gondot azonban nem a politikai megállapodás hiánya okozta, az ugyanis minden ellenkező híresztelés ellenére megvolt, azok részéről is, akik ma lesújtó véleménnyel vannak az akkori végeredményről. Az alkotmány gyengeségét az okozta, hogy a választók jobb esetben közömbösnek, rosszabb esetben kirekesztettnek érezték magukat - a köztársaság kikiáltását leszámítva egyszerűen még arra sem volt igazán lehetőségük, hogy lelkes statiszták legyenek a folyamatban (a négyigenes népszavazás, bár jelentősen befolyásolta a rendszerváltás forgatókönyvét, nem az alkotmányozás része volt).
Mindezek alapján számomra nem kérdéses: igazán csak olyan új alkotmány teheti erősebbé a magyar politikai rendszert, amelynek elfogadása során valamilyen megoldással radikálisan csökkenthető a választói közöny és kizártság. Ha erre a kétharmados fülkeforradalomra hivatkozás vagy a már zajló konzultáció elegendő, komolyan és őszintén mondom: nagyszerű. Ha – mint sejtem – messze nem elég, akkor feltehetően nincs jobb eszköz, mint a népszavazás. Minden jogos pártpolitikai félelmet és kockázatot értve is azt mondom: megéri, az országnak biztosan, de hosszabb távban gondolkodva talán még a kormánynak is. Ráadásul a referendumhoz kapcsolt negatív politikusi várakozások nem törvényszerűek: okos, tudatos, tervezett politikával a népszavazás hangolható, értelmezhető és megnyerhető.
Minden más megoldás – különösen egy éles pártpolitikai vitákban megszülető, kizárólag a kormánypárti szavazatokkal elfogadott törvény - csak újratermeli, sőt, akár fel is erősítheti a hatályos alkotmány valóban létező legitimációs problémáját.
x x x
Ajánlott irodalom: Jakab András: Mire jó egy alkotmány. Avagy az újonnan készülő alkotmány legitimitásának kérdése.
("Indián törzseknél a szárazságért a törzsfőnököt okolták, és dühükben rituálisan feláldozták, pedig szegény nyilván nem tehetett erről. Nálunk pedig az elmúlt húsz év erkölcsi és gazdasági kudarcáért az Alkotmányt okoljuk, és rituálisan feláldozzuk, pedig az sem tehetett a problémáinkról (vagy legalábbis csak igen-igen áttételesen). Ezt a feláldozást most már megakadályozni nem lehet, de nem is érdemes: a szimbolikus összetartó funkció ugyanis valóban csak akkor működik, ha hiszünk ebben. Vagyis a legitimációban való kétely egy önbeteljesítő kétely, mára pedig annyian kételkednek az Alkotmány legitimitásában, hogy tényleg legitimitási problémákkal küzd.")
Az utolsó 100 komment: