“A szocialisták nyilván nem kalkulálnak azzal, hogy maholnap újra 40 százalék felett lesznek. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy áprilisi támogatottságukat megtartották, a szocialista párt nem omlott össze. A helyzet nagyon más, de az MSZP-nek 1990 után egyszer már sikerült kinőnie a köré vont karantént.” – írja Lakner Zoltán a szombati Népszabadságban. A magyar politika jövőjéről gondolkodva kétségtelenül az egyik lehetséges forgatókönyv az MSZP megerősödése, a kvázi-kétpárti szerkezet (azaz a Fidesz-MSZP váltógazdálkodás) visszarendeződése. De nem biztos, hogy a legvalószínűbb.
(Fotó: mszp.hu)
A jövőről gondolkodni egyszerre hálás és hálátlan feladat. Hálás, mert szabadon szárnyalhat a fantázia, de hálátlan is, mert alig akadnak biztos pontok. A politikában ráadásul kevés dolog van a csillagokban megírva, jelentős szerepet játszanak az egyéni döntések, az előre nehezen belátható útelágazások. Mégis akad néhány olyan fundamentum, amely meghatározó erővel bírhat a szocialista párt politikájában: egyesek segítik a padlóról való felállást, mások hátráltatják azt.
Az MSZP megerősödése mellett szól először is a párt túlélési rutinja. Története során nem először van nagyon nehéz helyzetben a szocialista párt, vezető politikusainak így volt már alkalmuk megtanulni, hogy a türelem, a kivárás gyakran szavazókat terem. Talán ezért sem lett egyelőre palotaforradalom a néma undorból, lehet, hogy éppen ez a tapasztalat erősítette a kohéziót egy olyan időszakban, amikor elméletileg a hosszú szegfűk éjszakája is eljöhetett volna. További érv lehet a választói rutin: a szavazók az elmúlt évtizedben megszokhatták a „ha nem Fidesz, akkor MSZP” (és fordítva) logikát. A „kétnagypártiság” korábban mindkét felet segítette, hiszen a rivális antitéziseként komolyabb munka nélkül is számíthattak a tiltakozó voksokra. S végül ezzel összefüggésben meg kell említeni az alternatíva hiányát is: a parlament másik két ellenzéki pártja – más-más okból - egyelőre nem látszik alkalmasnak arra, hogy a politikai inga visszalendülésekor tömegesen vonzza magához a kormányváltást akarókat.
Az MSZP megerősödése ellen szóló érvek sem gyengék, sőt. A párt legnagyobb tehertétele az a döbbenetes hitelvesztés, ami 2010-ben középpárti pozícióba lökte vissza a szocialistákat. A párt a választói magján kívül szinte vállalhatatlan politikai alakulat, az anti-Fidesz megfontolásokon túl más szavazói kötődés kialakítása a bizonytalanok, a csalódottak körében velük kapcsolatban jelenleg nehezen elképzelhető. Az MSZP mai politikai elitje ráadásul nem látszik alkalmasnak arra, hogy ezen a helyzeten érdemben változtasson, a parlamenti munkájukat figyelve időnként az volt az érzésem, hogy szinte magukra zárták a karantén ajtaját. A párt új vezetője egyszerűen nincs egy súlycsoportban a miniszterelnökkel, s bár az alkalmas kihívó megtalálása nem lehetetlen feladat, s nem is biztos, hogy ezzel kapkodniuk kell, a párt „újrakitalálását” azonban már mostanában el kellene kezdeni – ennek nyomai sem látszanak. Nem segíti továbbá az MSZP-t a pártrendszer átalakulása sem: az a szokatlan új helyzet, amelyben nem egyértelmű a szocialisták váltópárti helyzete, ahol küzdeniük kell az LMP-vel és a Jobbikkal az első számú ellenzéki erő (nem mandátumarányról beszélek) pozíciójáért.
A kiinduló helyzetet figyelve összességében úgy tűnik, az MSZP a „majd úgyis visszatalálnak a szavazók” reményére alapozva nem lehet újra abban a helyzetben, hogy esélye legyen a kormányra kerülésre. S ha a még vállalható, visszafogott elemzői prognózist egy pillanatra felváltanám a döntően igazolhatatlan megérzésekre alapozott nagyotmondással, akkor a befejezés így hangzana: az eddig megismert pártrendszernek vége; az MSZP mai formájában ugyan lehet még ellenfele a Fidesznek, de a Fideszt legyőzni már csak egy új, egy másik politikai alakulat tudja majd.
Az utolsó 100 komment: