Csapataink harcban állnak – valami ilyesmi érzése lehet most annak, aki belülről, a kormányzat közelében éli át mindazt, ami ezekben a hetekben történik. Még senki sem indult el megkeresni a fehér zászlót, úgy tűnik, hogy a fontos pontokon tartható a harcállás, vannak reménykeltő ötletek, elképzelések. Nem beszélve arról, hogy az ellenfél sem valami acélos, rendre baráti tűzbe keveredik, szóval él a remény, sok érv szól amellett, hogy ez a harc megnyerhető.
Nem folytatom ezt a háborús metaforát, inkább leírom egyértelműen, amit gondolok. Nekem úgy tűnik, hogy minden tagadhatatlan politikai eredmény ellenére (közvélemény-kutatásokban tapasztalható pozíció, napirend irányítása stb.) idén ősszel megroppant a kormányoldal. Hogy mennyire súlyos és tartós ez a helyzet, nem tudom, az biztos, messze nem tartunk ott, hogy kijelenthető legyen biztos bukásuk. Ugyanakkor azok a tünetek, amelyeket volt alkalmunk éveken át tanulmányozni a szocialista kormányok hosszú vergődése alatt, egyre többször köszönnek vissza a Fidesz politikájában. Nem mennék most bele annak elemzésébe, hogy a költségvetési megszorítások pontosan milyen hatással lehetnek a választókra, elsősorban azért, mert nem tartozom azok közé, akik szerint mindent eldönt az, hogy egy kormány osztogat vagy éppen fosztogat. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni ezt a szempontot, ugyanakkor számos példát ismerünk arra, hogy egy kormány képes a támogatottságát megtartani megszorító politika idején, mint ahogy választásokat veszíthet biztató gazdasági adatok, vagy éppen komoly bérnövekedés mellett is.
A konkrét gazdasági lépéseknél ugyanis a választók szemében fontosabb lehet két dolog: a hitelesség és a hozzáértés. Ezen a két területen bukott meg leginkább az előző kormány, és mintha itt roppanna meg éppen a mostani is. A Fidesz persze sokkal politikusabb, lényegesen ügyesebben csomagolja politikáját, ugyanakkor elődeihez hasonlóan védtelen saját korábbi szavaival és ígéreteivel szemben. Gyurcsány saját hangján beszélt saját hazugságairól, a mostani kormány ezt a hibát bizonyára nem fogja elkövetni. Ugyanakkor most már egyre rövidebb idő alatt cáfolja korábbi mondatait, és bár még mindig magabiztosan, szemrebbenés nélkül állítja, hogy pontosan azt teszi, amit mindig is tervezett, a mellébeszélés, a manipuláció, a zavarodottság egyre jobban átüt. Ebből jönnek a rossz, félremagyarázható mondatok, a pillanatok alatt cáfolható hazugságok, az elképesztő érvelések. Megállni, kilépni, nyíltan beszélni - nem vitás - egy politikusnak soha nem könnyű, ugyanakkor van egy pont, ami után már az sem biztos, hogy segít.
Amikor elkezdődött ez a ciklus, egy írásban 2010 júliusában azt latolgattam, hogy vajon mi lehet ennek a négy évnek a „nagy kérdése”, mi lehet az, amire válaszolva a szavazók 2014-ben döntést hozhatnak. Akkor azt gondoltam, hogy az alternatívákat az alkotás vagy gátlástalanság fogalmaival lehet talán megragadni:
„Az első a tág értelemben vett nagy alkotás. A politikusi teljesítmény, amely maradandót hoz létre számos területen. Új kezdetet jelent, intézményeket alakít át, szokásokat változtat meg, berendezkedik. Konkrétabban: többségére támaszkodva új alkotmányt fogad el, új szabályokat alkot és sikereket mutat fel a szimbolikus politikán túli területeken is. A másik részben ugyanennek a megfordítása: a nagy gátlástalanság. A túlhatalom, az erőpolitika, az egyeduralomra törekvés. Amely minden pozíciót magának követel, amely nem ismeri a gesztusokat és amely minden szabályt a maga képére formál. Az első szinte kiveti, kizárja az alternatívákat, a másik csaknem könyörög értük, tálcán kínálja a váltás lehetőségét.”
Az elmúlt hetek eseményei nyomán úgy látom, hogy az alkotás ellentéte inkább – 2010-hez hasonlóan – (a nyomdafestékre figyelve) az elrontás lehet: azaz a választók, ha büntetni akarnak, nem elsősorban a hatalmi kérdések, hanem inkább az egyenes beszéd és a hozzáértés hiánya miatt ikszelhetnek. A következő hónapok tétje ez lehet.
Az utolsó 100 komment: