Sok fanyalgással, lekicsinyléssel, lesajnálással kísérve indult el az LMP népszavazási kezdeményezése. A szkepszis jelentős részben jogos: a kérdések önmagukban nem tűnnek sem átütőnek, sem igazán lényeginek, ráadásul a tavaly módosított – 1997 előtti állapotokhoz visszatért – népszavazási szabályok értelmében a referendum érvényességéhez – ha egyáltalán eljut a szavazásig az akció – az összes választópolgár felének részvétele lenne szükséges. Mégis volt abban valami szimbolikus – és egyben érthető -, amilyen gondterhelten nézegette a parlamentben a kezdeményezés szórólapját a miniszterelnök.
(Fotó: Facebook)
Komoly bajban lettem volna, ha nekem kell eldöntenem, hogy vajon érdemes-e az LMP-nek belevágni az aláírásgyűjtésbe. Az OVB több izgalmasabbnak látszó kérdést is kilőtt, a párt belső ügyei heteket vittek el a kitelepülésre szánt időből, s ha még össze is jön a megfelelő számú (200 ezer) aláírás, ki tudja, hogy a kétharmados többség nem talál-e ki valamit a népszavazás elmismásolására (figyelem: volt már ilyen, 1997-ben az akkori MSZP-SZDSZ többség akadályozta meg a földügyben szabályosan kezdeményezett referendumot). S ha végül szabad is lesz az út: egy ilyen apatikus, kiábrándult közhangulatban hogyan lehet legalább annyi szavazót (közel négymilliót) remélni egy voksoláson – mondjuk egy jól megválasztott nyár közepi időpontban -, mint ahányan az éppen most negyedik évfordulóját ünneplő 2008-as népszavazáson részt vettek?
Az előjelek alapvetően kedvezőtlenek: egy sikeres, érvényes és eredményes referendum valószínűsége nagyon csekély. Mégis van legalább két olyan érv, egy minimalista és egy maximalista, amely magyarázhatja az LMP döntését – és a Fidesz esetleges aggodalmát. Az ellenzéki párt ugyanis akkor sem lesz feltétlenül vesztes, ha végül a népszavazás érvénytelennek bizonyul. Az LMP számára már az is eredmény lehet, ha az aláírásgyűjtéssel megmutatja az eddig jól titkolt szervezeti erejét, és valamennyire magára, saját kezdeményezésére irányítja a figyelmet. Elnézve az elmúlt napok híreit, számomra úgy tűnik, hogy ez az akció lehet az első olyan LMP-s kezdeményezés, amely hosszabb távon is híreket képes generálni. Ha végül lesz szavazás, a várható részvételi kudarc ellenére sem törvényszerű, hogy összességében rosszul jöjjön ki belőle a párt.
Van azonban egy ennél komolyabb lehetőség: egyelőre ugyan csekély az esélye, de kizárni azért azt sem lehet, hogy a kezdeményezés egy adott ponton átfordul, átértelmeződik. Nagyon nehéz az első kilométereknél tisztán látni, hogy meddig juthat el, mivé változhat egy politikai akció. (2006 október 23-án én például alapvetően feszültséglevezetőnek gondoltam a fideszes népszavazási kezdeményezést, amelyből végül a koalíció felbomlása lett...) Elméletileg van némi esélye annak, hogy a népszavazási kampányban – tehát a voksolás parlamenti elrendelése és államfői kiírása után - az egyébként nem az Orbán-kormány legfontosabb intézkedéseiről, nem a kormányzás „szíve közepéről” szóló kérdések többletjelentőséget kapnak, a referendum pedig a kormány addigi politikájáról szóló általános voksolássá alakul át. Láttunk már ilyet: bár a tandíj és a vizitdíj sokkal átélhetőbb témák voltak, önmagukban négymillió szavazatot nem indokoltak. Ennyi voks tulajdonképpen szinte semmilyen kérdésben nem érkezhet, egyet kivéve: ha az emberek elhiszik, hogy a szavazatukkal - ellenérzésüket, tiltakozásukat kifejezve - alapvetően változtathatnak, módosíthatnak a kormány politikáján. S ha ezt elhiszik, tulajdonképpen már mindegy is, hogy mi szerepel a szavazólapon.
Ez az LMP és a népszavazási kezdeményezés igazi esélye – és egyben a Fideszre nézve egyetlen veszélye. Nagyon messze vagyunk ettől, ma inkább fényévekre, de az tagadhatatlan, hogy egyelőre még ez is benne van valahol a pakliban.