Orbán Viktor egy most megjelent – de tavaly ősszel elhangzott - beszédében ismét felbukkan az általa már többször is említett centrális pártrendszer gondolata: "[M]egvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg [...] [e]helyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza". A Fidesz elnöke már a tavalyi európai parlamenti választás után is erről beszélt, s feltételezhető, hogy ez a megközelítés később még számos helyen előkerül. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy pontosan miről is lehet szó.
Talán nem értelmetlen azzal kezdeni, hogy rögzítjük: Orbán minden bizonnyal nem a politikában már korábban is sokszor megénekelt centrum pozícióra gondolt, azaz nem a bal és a jobb közötti mértani középre vágyik, hanem sokkal inkább a politika megkerülhetetlen és legyőzhetetlen központi szereplőjének pozíciójára törekszik. A centrális politikai erőtér fogalma ezért nem is ideológiai jellegű, nincs köze – vagy csak áttételesen van köze - a pártok programjához vagy világnézetéhez. Orbán egyszerűen csak annyit akar ezzel mondani, hogy olyan helyzetet tart kívánatosnak, amelyben kizárólag a Fidesz lehet képes a kormányzásra. Mindez nem újdonság: a párthoz közelálló véleményvezérek már hetek óta arról győzködik az országot, hogy ma csak a Fidesznek van esélye kormányt alakítani, ezért másra nem is érdemes szavazni. A centrális pozíció ebben az értelmezésben alternatíva nélküli kormányképességet jelent, olyasmit tehát, amivel a Fidesz ellenfelei – akiket Orbán következetesen szélsőségeseknek nevez – nem rendelkezhetnek.
(Csak zárójelben: miközben taktikai szempontból jó ötlet lehet a kormányképességre való hivatkozás, abban már nem vagyok biztos, hogy szerencsés-e hosszú távú berendezkedésről elmélkedni a választások előtt - négy évvel ezelőtt például inkább segített az MSZP kampányának.)
De vajon valóban létrejöhet tartósan egy ilyen konstelláció Magyarországon? Amiről Orbán beszél, nem példa nélküli a világban, legfeljebb – Sartori nyomán – inkább predomináns (vagy csak domináns) pártrendszereknek szokás nevezni. Lényege nagyjából ez: hosszabb távon, tartósan egyetlen párt kezében van a hatalom, s bár a választások szabadok, a politikai váltógazdálkodás hiányzik, másnak nincs esélye a kormányzati hatalom megszerzésére. (Sartori feltételei: 1. stabil választási rendszer, 2. legalább három egymást követő választáson, 3. egy párt tisztán abszolút többsége 4. és/vagy a győztes és a második párt között minimum tíz százalék különbség.) Japánban a második világháború után évtizedeken keresztül, Norvégiában és Svédországban a huszadik század közepén egyetlen párt képes volt ezt a pozíciót betölteni, de a példák még hosszan sorolhatók.
Természetesen nem kizárható, hogy hasonló tartós dominancia 2010 után nálunk is kialakulhat, ennek feltételei azonban ma még nem világosak. Egy választást elsöprő többséggel meg lehet nyerni – ez már az MSZP-nek is sikerült 1994-ben -, demokratikus körülmények között azonban – különösen kormányzati pozícióban - nagyon nehéz megtartani a kiemelkedő támogatottságot. Az egyértelmű és érthető, hogy a Fidesz törekvése a hosszú távú berendezkedés, s ennek érdekében 2010 után bizonyára komoly lépéseket is tesznek majd az alternatívák gyengítésére, ráadásul a csillagok állása sem kedvezőtlen ehhez: az MSZP mély válsága, a Jobbik egyelőre korlátozott növekedési lehetőségei, a kis pártok belső nehézségei mind a Fidesz malmára látszanak hajtani a vizet. A választás után azonban új időszámítás kezdődik, amelynek jellegéről egyelőre csak találgatásaink lehetnek.
Ma szerintem éppen ezért nem az a lényegi kérdés, hogy hány ciklust tölt a hatalomban a Fidesz, sokkal inkább az, hogy ki és milyen politikával lesz a következő választásra az első számú kihívója (potenciális váltópártja). Ha ez utóbbi kérdésre már tudjuk a választ, talán közelebb jutunk majd az előbbi megválaszolásához is.
Az utolsó 100 komment: