Előre szólok, ennek a bejegyzésnek csak áttételesen lesz köze a politikai elemzéshez. Akit tehát csak az érdekel, véletlenül se olvasson tovább, hiszen nincs rosszabb, mint a csalódott olvasó.
Vallomással kezdem: a televíziós szereplések közül a választási műsorokat szeretem a legjobban. Tudom, hogy sokan nem hiszik, mert minden viszonylag gyakran megszólaló embert javíthatatlan magamutogatónak képzelnek, de rajtam kívül is sok olyan itt-ott megjelenő elemzőt ismerek, akik bizonyos műfajoktól és helyzetektől ódzkodnak. Kifejezetten kellemetlen például, ha a lapos közhelyeken és önmagukat magyarázó érveken kívül nincs miről beszélni, ha a téma unalmas, vagy ha egyszerűen a körülmények (kénytelen vagyok ilyen finoman fogalmazni) alkalmatlanok az elemzésre. (Nem véletlen, hogy a legfontosabb szabály, amit egy idő után érdemes ezen a téren megtanulni, az éppen a szelekció.) Egy választási műsor azonban egészen más: dőlnek az adatok, amelyek már önmagukban is millió érdekességet kínálnak annak, akit tényleg izgat a politika, ráadásul kiemelt szerepe van a felkészültségnek - azt is mondhatnám: itt esetleg kiderülhet, hogy miben különbözik a szakértelem és a vélemény -, és úgy általában is rettentő izgalmas az egész.
Az első ilyen élményem már tizenkét éves, 1998-ból való; akkor éppen pár hónapja végeztem az egyetemen, s kezdtem el tanítani a közgázon. A TV3 keresett meg azzal, hogy ők valami újra vágynak, nem kérnek a szakma könnyen besorolható páros nagyjaiból: elég egy elemző, de az legyen „ártatlan”. Kétségtelen, amikor igent mondtam, nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Azóta sem mertem visszanézni a felvételeket, de arra határozottan emlékszem, mennyire zöldfülű voltam ehhez a média világhoz. Elkövettem a legnagyobb hibát, amit a tévében lehet: miközben ment az adás, mondatokat próbáltam memorizálni, amiket aztán több-kevesebb sikerrel el is mondtam a pár perces kommentárokban. Remélem, nem sokan látták.
2002-ben már a TV2 hívott, professzionális módon, hónapokkal korábban egyeztetve, ráadásul egy igazán nagyszabásúnak tervezett választási műsorba. A kényelmes, űrhajós székekre, az adás vendégeként jelen lévő volt miniszterelnök, Boross Péter keserű szomorúságára, valamint arra emlékszem leginkább, hogy közvetlenül a műsor után a televízió vezetői azonnal pezsgővel akartak koccintani. Akkor döbbenten és gyorsan távoztam, mert azt hittem, hogy a végeredménynek szól – ma már jóindulatúan azt mondom, hogy biztos a sikeres műsort ünnepelték.
Két év múlva, 2004-ben Giró-Szász Andrással a Hír TV-ben magyaráztuk az első európai parlamenti választás eredményét. A végén itt is volt pezsgő, de Borókai Gábor, az akkori vezető a nagy boldogságban külön kiemelte: ez egy hírcsatorna, amely ne a pártok eredményének, hanem magának, saját teljesítményének örüljön. Szép pillanat volt, reménykeltő.
2006-ban a közszolgálati tévében ültem, az első fordulóban Lakner Zoltánnal, a másodikban - a határozott műsorvezető, Baló György mellett - elemzőként egyedül. A visszajelzésekből tudom, hogy nem mindenkinek tetszett az adás, nekem mégis ez volt talán a legérdekesebb: miközben a stúdiókban korábban rendre kevesebbet tudtam az adatokról, mintha otthon követtem volna az interneten a választást, itt végre egy számítógépnek köszönhetően lehetőségem volt figyelni arra (és beszélni is arról), ami igazán lényeges.
Tavaly, 2009-ben az európai parlamenti választás Dessewffy Tibor társaságában az MTV-ben talált, a műsor a közvélemény-kutatók tévedése és a Jobbik meglepő eredménye miatt lett emlékezetes. Volt még két népszavazás és két önkormányzati választás, mindkettő az MTV-ben, viszonylag kevés maradandó élménnyel. Hirtelen a 2002-es önkormányzatis este ugrik még be, ahol Ágh Attila és Navracsics Tibor között szorongtam, illetve a 2004-es népszavazás, amelynél Friderikusz Sándor egy szinte üres stúdióban hagyta a két elemzőt, miközben maga a város másik végéből vezette a műsort.
Mindezt azért gondoltam át és idéztem fel, mert idén újra jönnek a választási műsorok, s ha minden igaz, ismét a közszolgálati tévében töltöm az estét mindkét fordulóban. Örülnék, ha a hozzászólásokban a blog olvasói elmesélnék korábbi élményeiket, mi volt jó, mi volt rossz, s egyáltalán: milyennek kellene lennie egy jobb választási műsornak? Hátha tanulnak, hátha tanulunk belőle, most még nem késő.
Az utolsó 100 komment: