Folytatódik a választási rendszerről szóló mini sorozat: ezúttal az ajánlószelvények gyűjtése miatt már most is reflektorfényben lévő egyéni választókerületekről lesz szó. A szabályok ismertetése mellett az egyes eljárások politikai jelentőségére is igyekszem felhívni a figyelmet.
Mint közismert, a magyar választási rendszerben a szavazók két vokssal rendelkeznek, amelyek közül az egyiket a 176 egyéni választókerület egyikében adhatják le az ott induló személyek valamelyikére. A választókerületi beosztás az elmúlt húsz évben nem módosult – bár az alkotmánybíróság 2005-ben (2007-es határidővel) már kötelezte erre a parlamentet -, s ezáltal komoly aránytalanságok léptek fel: a legtöbb szavazót magában foglaló választókerületben ma már körülbelül két és félszer annyian szavazhatnak, mint ott, ahol a legkevesebb választó él. A választójog egyenlőségének elvét sértő helyzet rendezése nem egyszerű: miután a pártok utcákra és házakra bontva ismerik érdekeiket, a határok bármilyen irányú tologatásának politikai következményeivel is tökéletesen tisztában lehetnek.
Az egyéni választókerületekben a jelöltté válás feltétele 750 darab ajánlószelvény összegyűjtése. Ez első hallásra egyáltalán nem tűnik soknak egy 30-60 ezres körzetben, a mostani tapasztalatok azonban – benne a választói bizalmatlansággal és a kis pártok szervezeti problémáival – világosan mutatják a jelölési folyamat szelekciós erejét. Az eljárás megnehezíti, időnként lehetetlenné teszi olyan pártok – nevezhetjük őket médiapártoknak - indulását, amelyek (már vagy még) nem rendelkeznek a választók közvetlen megszólítását lehetővé tevő valódi szervezetekkel, helyi erőforrásokkal, aktivista hálózattal. Korábban a „kisszilik” kapcsán már említettem, hogy a munkaigényes "előfutam" (Exterde Tibor találó hasonlata) léte egyben csökkenti azok lelkesedését, akik amúgy szívesen eljátszanak a pártjukból való kilépés és egy új párt alakításának gondolatával. Hogy az ajánlási rendszer helyes vagy sem, részben politikai kérdés is: míg a nagyok és erősek örülnek a szelekciónak, a többiek rettegnek tőle (nem véletlen talán az sem, hogy honnan érkeznek a legerősebb – időnként szakmainak látszó - kritikák).
Az egyéni kerületekben alkalmazott eljárás talán az egész választási rendszer legegyszerűbb eleme. Két fontos fogalom ismerete elegendő a megértéséhez: az egyik az érvényesség, a másik az eredményesség - előbbi a választási részvételt, utóbbi az első helyezett támogatottsági arányát figyeli. Az első forduló kapcsán az első kérdés a részvételi arány: ha a választópolgárok több mint ötven százaléka nem vett részt a szavazásban, a forduló érvénytelen, és mindenképpen második fordulóra kerül sor, ahol ismét indulhat az összes jelölt. Az érvénytelenségnek politikai jelentősége lehet: ebben az esetben ugyanis a negyedik, ötödik stb. helyen végzett jelöltek nem esnek automatikusan ki, ráadásul (ha pártjuk országosan átlépte a küszöböt) a töredékszavazatok megszerzése miatt – figyelem: amelyek a választás első érvényes fordulójában keletkeznek – érdekeltek is lesznek az indulásban. Így tehát nem működhet a „természetes szelekció”: a nagy pártok jelöltjei a második fordulóra nem kapják, nem kaphatják meg könnyedén a kicsik támogatását.
Ha az első fordulóban a szavazók több mint ötven százaléka voksolt, ahogy ez főszabály szerint történni szokott (1998-ban volt csak példa jelentősebb számú – 31 - érvénytelen egyéni választókerületes első fordulóra), akkor a szavazás érvényes, és már csak az a kérdés, hogy vajon eredményes-e. Mindez az első helyezett szavazatarányától függ: ha a győztes ötven százalék fölé került, eredményes a szavazás, övé a mandátum, nincs második forduló; ha ötven százalék alatt maradt, eredménytelen, a második fordulóba pedig az első forduló első három helyezettje jut (valamint még mindazok – ha van ilyen -, akik 15 százalék feletti eredményt értek el). Az első fordulós eredményesség a kilencvenes években fehér hollónak számított: 1990-ben 5, 1994-ben 2, 1998-ban 1 helyen fordult elő, ám a pártrendszer koncentrációja és a két nagy párt kiemelkedés miatt 2002-ben már 45, 2006-ban pedig 66 helyen nem kellett második fordulót tartani. Ezúttal még ennél is több érvényes és eredményes első fordulót várhatunk: akár 100 körüli helyen eldőlhet a mandátum már április 11-én.
Ahol az első forduló érvényes, de eredménytelen, ott a két forduló közötti alkufolyamat válik izgalmassá. Miután magyar rendszerben az első három helyezett bármelyike visszaléphet (anélkül, hogy a kiesők közül valaki a helyére kerülne), akár országos, akár helyi megállapodásoknak is lehet értelme. A visszalépéseknél azonban ügyesen kell kombinálni: kérdéses ugyanis, hogy a pártok és a politikusok közötti alkut a választók is követik-e. Időnként még az sem kizárt, hogy éppen az állva maradással segít egy párt a másiknak, míg olykor a bejelentés időzítésének lehet jelentősége (1998-ban az utolsó pillanatban vált hivatalossá az FKGP tömeges visszaléptetése, így a kisgazda szavazók többsége már csak a szavazókörökben értesült erről - s ha már ott volt, kénytelen volt választani a még a szavazólapon szereplő szocialista és a fideszes jelölt között). Minden bizonnyal idén is fogunk még erről gondolkodni – a politikai előkészítés és az elemzői találgatás már zajlik -, akkor is, ha csak a választókerületek kisebb részében lesz lehetőség ennek mérlegelésére.
A második fordulóban az érvényesség feltétele csupán a választók több mint negyedének részvétele (ahol érvénytelen a voksolás, a mandátumot majd időközi választáson próbálják meg betölteni), s ha ez teljesül, a szavazás mindenképpen eredményes: aki akár csak eggyel több szavazatot kap, indulhat a parlamentbe. (Szavazategyenlőségre 1990 óta nem volt példa, erről a választási törvény ennyit mond: eredménytelen az az érvényes második választási forduló, amelyen a jelöltek azonos számú szavazatot kaptak. Az önkormányzati választásnál a rendszer a sorsolást is ismeri, itt - ha jól értem - ebben az esetben a mandátum betöltetlen maradna, és időközi választást kellene tartani.)
A választási rendszer ezen ága összességében egy olyan többségi rendszer, amely törekszik ugyan az abszolút többség elérésére (az első fordulóban), de végső soron megelégszik a relatív többséggel is (a második fordulóban). A többségi rendszer logikájából fakadóan a választási eredmények itt tudnak a leginkább aránytalan mandátumeloszláshoz vezetni, ám – mint legutóbb is említettem – a rendszer akár egészen arányos végeredményre is vezethet. Az alábbi táblázat néhány kiragadott példa alapján jól mutatja, hogy az aránytalanság nem egyetlen párt eredményétől függ (az 1994-es 33 százalékos MSZP-nek sokkal több egyéni mandátuma lett, mint a 2002-es és 2006-os egyaránt 40 százalék feletti Fidesznek és MSZP-nek), hanem elsősorban az erőviszonyok függvénye: ha egy párt egyedül, vagy a második fordulóban a kieső pártok szavazóinak támogatásával jelentősebb előnyre tesz szert riválisával szemben, az egyéni választókerületekben még a létező regionális különbségek ellenére, azokat felülírva is tarolhat; kiegyenlített erőviszonyok mellett azonban a választási rendszer ezen ága többségi jellege ellenére is – megtartva egyes pártok „fellegvárait” - csak mérsékelten lesz aránytalan. Miután most inkább az előbbire számítunk, feltehetően keveseket lepne meg, ha 2010-ben megdőlne a szocialisták 1994-es rekordja.
listás szavazatarány | elnyert egyéni választókerületek száma | az összes választókerület arányában | |
1990 – MDF | 24,73 | 114 | 64,77 |
1990 - SZDSZ | 21,39 | 35 | 19,89 |
1994 - MSZP | 32,99 | 149 | 84,66 |
1994 - SZDSZ | 19,74 | 16 | 9,09 |
1998 - Fidesz | 29,48 | 90 | 51,14 |
1998 - MSZP | 32,92 | 54 | 30,68 |
2002 - Fidesz | 41,07 | 95 | 53,98 |
2002 - MSZP | 42,05 | 78 | 44,32 |
2006 – MSZP | 43,21 | 102 | 57,95 |
2006 - Fidesz | 42,03 | 68 | 38,64 |