"A 40 évnyi kádárizmussal és 20 évnyi posztkádárizmussal szakítva létrejöhet a negyedik Magyar Köztársaság" - jelentette ki tavaly Fricz Tamás politológus, a Civil Összefogás Fórum szóvivője a szervezet 1956-os ünnepségén a Hősök terén. A felvetés egyre aktuálisabb: vajon a hamarosan elfogadásra kerülő új alkotmány egyben új rendszert is jelent?
(Fotó: HVG)
Bár a „negyedik köztársaság” elnevezés használata – vagy a használat elutasítása - alapvetően politikai megfontolásokra épül, s mint ilyen, szabadon vitatható és nehezen egyértelműsíthető, néhány kapaszkodónk azért akad. Az ilyen tagolások megítélésem szerint akkor lehetnek indokolhatók, ha alapvetően módosul a politikai rendszer: azaz rendszerváltások vagy legalább lényegi, rendszerszintű változtatások esetén. Az előbbi klasszikus példája a mi harmadik köztársaságunk 1989-es kikiáltása, ami valójában a diktatúrából a demokráciába való átmenet közjogi feltételeinek megteremtését jelentette. Az utóbbira pedig jó példa az, ami 1958-ban Franciaországban történt, ahol nem a politikai berendezkedés egésze, hanem a kormányforma változott meg. Amikor a politikai válságra adott válaszul a De Gaulle által kezdeményezett – és népszavazással elfogadott - új alkotmány a korábbi parlamentáris megoldás helyett létrehozta a ma is ismert félelnöki rendszert, a hatalmi ágak viszonyában olyan érdemi elmozdulásra került sor, amely valóban indokolta az ötödik köztársaság elnevezést.
Azt állítom tehát, hogy mindazok álmát, akik új rendszerre vágynak, egy formailag vadonatúj alkotmány önmagában még nem teljesítené be. Ha például 2000-ben az akkori parlament, ahogy ezt a kormányzó Fidesz szerette volna, egy szép szimbolikus gesztussal szó szerint átemeli egy új alaptörvénybe a korábbit (mondjuk a 2000. évi I. törvényként), még nem beszélhettünk volna negyedik köztársaságról. Ahhoz ugyanis nem formai, hanem tartalmi változás kell; így az alapkérdés most az, hogy a kétharmados többséggel rendelkező Fidesz-KDNP csak újat akar, vagy nagyon mást is.
A tisztánlátást nehezíti, hogy az alkotmányozás lényegi kérdéseiről, sajátos módon, egyelőre szinte alig tudunk valamit. Tervezetek, ötletek és néhány fontos politikusi mondat áll csak rendelkezésünkre. A minap egy konferencián Stumpf István – alkotmánybírótól szokatlan szerepben - arról beszélt, hogy jelenleg még három alkotmánykoncepció verseng egymással. Az első, a radikálisnak nevezett terv szerint a Szent Korona joghatósága szellemében kell az új alkotmányt megalkotni. A második lehetőség a csekély változás koncepciója, azaz egy alapvetően a hatályos alkotmányon alapuló, azt csak árnyalatokkal módosító alaptörvény. A harmadik pedig egy úgynevezett „magalkotmány”, amely nem tartalmában, hanem szerkezetében térne el jelentősen a mostanitól. Stumpf István még azt is elárulta, hogy Orbán Viktor inkább a harmadik koncepciót támogatja.
Az világos, hogy egy radikális intézményi változás – és nem elsősorban a királyság bevezetése, ami persze elhalasztaná egy időre a negyedik köztársaságot… -, egészen más minőséget képvisel, mint a nagyrészt szerkezeti és formai átalakítás. A kormányfő az elmúlt egy évben néhányszor már világossá tette, hogy - sokak jóslataival szemben (ebben a műfajban Debreczeni József a piacvezető: "a parlamenttel fogja nagyhatalmú elnökké üttetni magát" - Útban a IV. köztársaság felé) - nem kívánja megváltoztatni a kormányformát, azaz nincs szándékában áttérni a félelnöki rendszerre. Ha ez az elképzelése azóta sem változott, és valóban marad a mostani kancellári típusú berendezkedés, akkor erősen vitathatóvá válik, hogy az új alkotmány esetleges tartalmi és szerkezeti módosításai ellenére beszélhetünk-e majd új rendszerről. A kétkamarás parlament – a hírek szerint egyelőre még messze nem biztosra vehető - bevezetése kétségtelenül újdonságot jelenthetne, az 1989-1990-es alkotmánymódosítások óta talán a legjelentősebb intézményi átalakítást (bár az önkormányzati választási rendszer 1994-es módosítása vagy a bírósági rendszer 1997-es átszabása is komoly változást hozott az adott intézmény tekintetében), mégsem mérhető össze azzal, amikor a hatalmi ágak közötti viszonyban történik elmozdulás. Ahhoz ugyanis több kell: például az államfői hatalom érzékelhető megerősítése, a kormány és a parlament közötti kapcsolat újraszabályozása vagy éppen az Alkotmánybíróság teljes kikapcsolása.
Ha tehát ilyenekre nem kerül sor, minden retorikai fordulat, szimbolikus cselekedet és formai újdonság ellenére az új alkotmány elfogadása után is a harmadik köztársaságban maradunk; sokkal közelebb 1989-90-hez, mint sokan gondolnák, egyesek remélnék és mások helyesnek tartanák.