Ha az okokról és a lehetséges következményekről el is térnek az álláspontok, tapasztalataim szerint azt még a kormányzati szereplők sem vitatják, hogy 2010 utolsó két hónapjában valami megváltozott: megtört a Fidesz korábbi lendülete, támadások kereszttüzébe kerülve többé-kevésbé védekező helyzetben találta magát. Érdekes módon az, ami a napi politikai csatákban gyakran kapkodásnak, útkeresésnek látszott, valójában éppen egy nyílegyenes politikai irányhoz való ragaszkodásból következett. A Fidesz tavaly kijelölt egy utat, s akkor sem tért le róla, amikor azt sem tudhatta, hogy a térképen van-e még.
(Fotó: Blikk)
A napi útkeresések, kommunikációs kísérletek ne tévesszenek meg senkit – ezen taktikai bizonytalanságokkal együtt is igaz, hogy amit a tavaly tavaszi választás idején a kormány láthatóan fejébe vett, attól egyelőre senki és semmi sem tudta eltéríteni. A koncepció elmondva egyszerű, már itt is írtam róla: a kormány elképzelése szerint a politikai és gazdasági sikerességének egyik fontos feltétele az, hogy elkerülje a korábbi szocialista kabinetek (közvetlen) megszorításokon alapuló politikáját, és teljesítse egyetlen igazán kézzelfogható választási ígéretét, a jelentősnek látszó adócsökkentést. Nem véletlenül írtam politikai és gazdasági sikerességet: talán soha korábban nem látszott annyira, hogy a két terület mennyire kéz a kézben, egymásra hatva, egymást erősítve vagy gyengítve jár; a kísérlet mindkét téren meglehetősen kockázatosnak ígérkezett, ráadásul az is látszott, hogy az egyik kudarca a másik bukását is magával hozhatja. A megszorítás hitelvesztéssel fenyegetett, a hitelvesztés a gazdasági tervek tarthatatlanságával riogatott. Az ördögi körből itt akart kitörni a kormány, feltehetően tudván, hogy minél többet áldoz erre a politikára, annál nagyobb lehet az esetleges kudarc is.
Orbán Viktor és Matolcsy György azonban hittek a siker lehetőségében, bíztak abban, hogy nem lesz túl nagy az a politikai és gazdasági ár, amit a cél elérése érdekében menet közben meg kell fizetni. Minden azon áll vagy bukik, gondolhatták okkal, hogy 2013-2014-ben - amikor majd eljön az igazság pillanata, s kiderül, hogy valóban „kinövekedhető-e” a válság, és újabb megszorítások nélkül is lesz-e tartós költségvetési fedezet az egykulcsos adó megtartására – a félt ördögi körök helyét át tudják-e venni a gazdasági és politikai pozíciókat egyaránt erősítő angyali körök. Miután a nyár folyamán Brüsszelben kiderült, hogy a költségvetési hiány remélt elengedése nem lehetséges, ehhez a tervhez kellettek az úgynevezett válságadók, kellenek nagyon a költségvetésbe terelt magán-nyugdíjpénztári összegek, e kettő megvédéséhez pedig az Alkotmánybíróság jogkörének a csorbítása. Ebben az értelemben minden új konfliktus, ha ad hoc jellegűnek is tűnt (hiszen az is volt), hibákkal és kapkodással terhelten, fontos és megkerülhetetlen eszköz volt a nagy tervben.
S ezek hozták magukkal az újabb, még súlyosabb konfliktusokat. Nem, nem állítom, hogy a médiatörvényt szó nélkül hagyta volna a külvilág, ha az Orbán-kormány azt megelőzően nem rúgja össze a port a döntően külföldi tulajdonú nagyvállalatokkal, ha nem támad neki a demokratikus intézményrendszer fontos elemét jelentő Alkotmánybíróságnak. Abban azonban biztos vagyok, hogy ezek az előzmények ágyaztak meg igazán annak a példátlan nemzetközi össztűznek és nyomásgyakorlásnak, amit az elmúlt hetekben tapasztalhattunk. Még az sem igaz, hogy váratlan lett volna, hogy ne lehetett volna ezzel számolni; magam október közepén – amikor még híre sem volt a kormány defenzívába szorulásának - ezt írtam: „Kiszámíthatatlan, hogy miképpen hatnak a döntések a gazdaságra, de a csomagot vagy annak egy részét megfúrhatja az Alkotmánybíróság, megtámadhatja az Európai Unió, vagy – én ezt tartom a legveszélyesebbnek – a válságadókkal (és az azt bevezető politikával) szemben az ellenérdekeltek részvételével vagy támogatásával megszerveződhetnek olyan hazai vagy nemzetközi csoportok, amelyek komolyan megnehezíthetik a második Orbán-kormány dolgát.”
A konfliktusokban persze sok volt, amit okosabb politikával, más hozzáállással, több önmérséklettel el lehetett volna kerülni. Ez az út azonban, lássuk be, alapvetően ilyen. S talán még azt is hozzátehetjük: akik erre járnak, azok is általában ilyenek. Ahhoz, hogy a kormány tartani tudja magát az eredeti céljaihoz, folyamatosan harcban kell állnia, politikájával ugyanis rendre túllép a korábbi gyakorlatokon, érdekeket sért, megdöbbent. Igen, a tervhez talán nem lett volna szükség egyszínű médiatanácsra, de egy mindent aláíró köztársasági elnök és néhány, pártkatonákkal megerősített intézmény – ezt egyszerűen leíró módon jelzem, nem pedig egyetértve ezzel a politikai gyakorlattal – kifejezetten hasznos volt.
Bár a Fidesz ellenzékben sok nehezen megkerülhető cölöpöt levert, a kormány megalakulásakor akadt még választási lehetősége, ahogy az elmúlt időszak minden pontján is ott volt és ma is ott van a korrekció lehetősége. A nagy cél elérése érdekében súlyos konfliktusokat vállaló kormánynak azt kell mérlegelnie, hogy vajon nem szenved-e (saját maga és az ország) több kárt ezekkel az eszközökkel, mint szenvedne, ha a korábban megismert gazdasági és politikai megoldásokat alkalmazná, ha a járatlan útról visszatérne a járt utakra. Tavaly októberben, a jövőt latolgatva, ezt írtam: „Ha azonban a ciklus végére, amikor a válságadók kivezetésre kerülnek, nem indul meg az új adórendszert fenntartani képes lendületes gazdasági növekedés, adóemelésre és megszorításra lehet szükség, s ezáltal az egész építmény összedőlhet, maga alá temetve kezdeményezőit is. Ha viszont a kísérlet sikerül, a Fidesz szinte verhetetlen lesz”. A tét azonban ma még nem ez; sokkal inkább az, hogy lesz-e egyáltalán esélye sérülésmentesen, a siker reményét megőrizve odáig eljutnia a kormánynak. 2011, bár a nagy kérdésekre feltehetően még nem ad választ, ebből a szempontból kiemelt jelentőségű lehet.
Az utolsó 100 komment: