Rogánnál szökkent szárba Orbán titkos tanácsadójának szerelme – ezzel a sajátosan romantikus címmel ismerteti a Blikk mai felfedezését a Népszabadság. A love story aktuális főszereplője a Fidesz spindoktora: Habony Árpád. A koronagondnokból lett politkai tanácsadó váratlan felbukkása a nyilvánosságban, ráadásul annak meglehetősen speciális terén, a meglepetés erejével ért – éppen akkor, amikor a magyarországi tanácsadókról próbálok írni egy készülő osztrák tanulmánykötetbe.
(Fotó: Népszabadság)
A cikkben, amelynek „Sötétben tapogatózva” lesz a címe, többek között arról gondolkozom, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon a politikai tanácsadás nem vált – feltehetően egymással összefüggésben – sem büszkén vállalt, sem átlátható tevékenységgé. Miközben például az Egyesült Államokban a politikusokat segítő szakemberek dagadó kebellel számolnak be megbízásaikról, és a Fehér Ház honlapján időnként még a tanácsadók hosszú névsora is elérhető, nálunk azok kivételével, akiket a közvélemény amúgy is inkább politikusoknak tart, a tanácsadók többsége rejtegeti, kisebbíti, tagadja szerepét.
Könnyű lenne azt válaszolni, hogy ennek a viselkedésnek kizárólag „piaci-hasznossági” okai vannak: a tanácsadó függetlennek álcázva könnyebben jut el a nyilvánossághoz, a politikai erő pedig így kétségtelenül sikeresebben tudja használni a hozzá kötődő véleményvezért. Sokan valóban ilyen megfontolások miatt nem vállalják az átláthatóságot: részben félnek az elkötelezettség feltárásának megbélyegző következményétől, részben pedig attól, hogy mondanivalójuk a tanácsadói viszony ismeretében már kevésbé lesz érdekes a sajtó és értékes a megrendelő számára.
Ezzel a magyarázattal sok tanácsadó magatartása megérthető ugyan, de egyáltalán nem jutunk vele közelebb azokhoz, akik amúgy is kerülik a nyilvánosságot, s akiknél elvileg egyáltalán nem szempont az, hogy elkötelezettségük rejtve maradjon. Ők azok, akik nem egy tanácsadói csapat ilyen-olyan tagjaként segítik a politikai erőket, hanem általában igazi „magányos hősök”, akik közvetlenül kapcsolódnak egy politikai vezetőhöz. Jelentőségük kiemelt, hiszen a politikus „személye körül” tevékenykednek, alkalmazásuk szoros bizalmi viszonyon alapul.
A szürke eminenciás szerepéhez persze mindig is közelebb állt a félhomály, az ismeretlenség, a reflektorfények elkerülése, az utóbbi évtizedekben azonban már több szinte ikonná vált tanácsadóra is akadt példa. Clinton mellett James Carville, Bush mellett Carl Rove, vagy éppen Blair mellett Peter Mandelson – utóbbi hivatásos politikusként is – majdnem annyi figyelmet kapott a sajtótól, mint azok, akiknek a munkáját ötleteikkel, tanácsaikkal segítették.
Ehhez képest nálunk legfeljebb csak suttogni és találgatni lehet azokról, akiknek valóban érdemi befolyásuk van a döntésekre. Habony Árpádról például, aki már legalább egy fél évtizede megkerülhetetlen szereplő a Fideszben, s aki – némi meglepetésre - a 2006-os kudarc után is meg tudta őrizni pontosan meg sem nevezett pozícióját, szinte alig lehet olvasni valamit, a vele kapcsolatos információk elsöprő többsége (politikusokhoz való viszonyáról, politikai elveiről, szakmai felkészültségéről, beágyazottságáról, munkamódszeréről, munkatársairól) hozzám leginkább ilyen-olyan háttérbeszélgetésekből jutott el. Korábban a színművészeti egyetemen televíziós újságírónak készülő hallgatóimnak felvetettem, hogy milyen izgalmas lenne itthon is egy olyan dokumentumfilmet forgatni, mint a méltán híres War Room, amely a Carville-kultuszt világszerte megalapozta, de hamar kiderült, hogy sem a kampányguruk, sem a politikusok nem igénylik, hogy a kamera akár csak időlegesen is beférkőzzön világukba.
A szakma sajátos jellegéhez tartozó ismert évezredes okokon túl az itthoni elzárkózást megítélésem szerint még két meglepően erős tényező táplálja. Egyrészt a közvélemény ítélete, amely a tanácsadást a mutyihoz, a korrupcióhoz kapcsolja, s összességében meglehetősen rossz szemmel néz minden tanácsadóra. Ez a vélemény azonban nem kőbe vésett: pozitív példákkal, népszerű történetekkel, nagyobb átláthatósággal akár mérsékelhető, csökkenthető is lenne az elutasítás. Mindez azonban, s ez már a második és fontosabb ok, a vezető politikusoknak láthatóan nem érdeke. Abban az országban, ahol politikai szereplők úgy gondolják, „nem szabad” elmondani a közvéleménynek azt, ami teljesen természetes: hogy nem maga a politikus írja a beszédeit, nem ő jegyzi közösségi oldalas bejegyzéseit stb., ahol tehát valamiért szégyellni és titkolni kell az amúgy máshol becsben tartott szövegírót, ötletembert és tanácsadót, egyszerűen nem lehet ismert szereplő az, aki valójában nem is létezik...
x x x
További olvasgatáshoz:
Bednárik Imre: A spindoktor spindoktora. Népszabadság. 2010. október 9.
Csizmadia Ervin: Homály övezi a magyar pártvezérek spindoktorait. Népszabadság. 2010. november 3.
Pethő András - Szabó András: Maga mellett tartotta Orbán az egyik 2006-os bűnbakot. Origo. 2010. február 24.
Gavra Gábor: A Fidesz a kampányrajt előtt: Zavarok egy miatt. Magyar Narancs. 2005. január 20.
Horkay Hörcher Ferenc: Orbán Viktor tanácsadói. Heti Válasz. 2010. április 15.
Heszler Róbert: Választási kampánypraktikák. Marketing & Média. 2010. február 10.
Ki veszti el a háborút? Magyar Nemzet. 2007. szeptember 8.
A Fideszt balról képezik tovább. Magyar Nemzet. 2003. október 13.
Átalakul az Adriatiq alapkezelő. Napi Gazdaság. 2010. április 9.
Félúton, meg-megállva. Magyar Demokrata. 2003. október 23.