„Az ország egyetlen és utolsó esélye a Fidesz, ha ők is elbuknak, ennek az országnak vége.” Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen-olyan beszélgetésekben az elmúlt hónapokban többször is hallotta ezt a mondatot: előbb inkább lelkesen, aztán néha már csak rezignáltan. S bár mindentől idegenkedem, ami a politikában egyetlenről és utolsóról szól, s most sem gondolom, hogy ezzel a ciklussal véget érne a magyar történelem, el kell ismerni, hogy van némi igazság ebben az elsőre meglehetősen primitívnek látszó kijelentésben.
(Fotó: Facebook)
Nagyon más lenne a helyzet, ha életképes, felkészült és megbízható ellenzék várná az esetleges kormányváltást, ám elnézve a mai választékot, ezek a jelzők egyelőre nincsenek benne az első százban sem. Helyette ilyenek vannak: tapasztalatlan, gyenge, erőtlen, megosztott, szétesett, hiteltelen – ebből lehet választani. A helyzet a következő voksolásig még persze változhat, sőt, nagy valószínűséggel valamennyire változni is fog, jelenleg azonban igazán csak egy játékos van a pályán, s az ország érdeke kétségtelenül az, hogy ne rontsa el.
Ezért sem csak a Fideszről és a páratlan hatalmú kormányfőről szól mindaz, amit manapság tapasztalni lehet. Az ellenérdekelt felek politikai számításból kétségtelenül örülhetnek annak, hogy a kormánypárt támogatottsága a teljes népességben lassan közel a felére apad, miután azonban az elbizonytalanodott szavazók számára nem látszik választható alternatíva, az egész politikai rendszert és nem csupán a Fidesz esélyeit veszélyezteti a kialakulni látszó szituáció. Mindezt úgy, hogy nem is mindig a döntések tartalma, hanem sokkal inkább a módszer és a stílus vált ki ellenérzést, fordít el szavazókat a kormánytól, s ezáltal gyengíti helyzetét, csökkenti későbbi mozgásterét. Miközben több területen kétségtelenül sikerre esélyes lehetne a kabinet, a hangzatos fogalmazás, az állandó túlzások, a nyughatatlan harci vágy ellenérzéseket szül, ellenszenvet vált ki. A Fidesz folyamatosan rohan, mintha üldöznék, pedig igazán csak saját korábbi állításaik elől menekülnek. Talán egyszerűbb lenne egyszer végre megállni, szembenézni, szerényebbre váltani – helyette azonban naponta termelődnek újra azok a végletes kijelentések, amelyek majd egy vagy két év múlva válnak kellemetlenné, kínossá.
Sokan mondják, hogy az elvtelenség, a hiteltelenség csak értelmiségi nyafogás, a választókat mindez nem érdekli, nekik csak a végeredmény számít, s amúgy is hamar felejtenek, és nehezen jegyeznek meg bármit. Lehet. Ez a sematikus gondolkodás azonban nem veszi figyelembe, hogy a politikában is kulcskérdés a mérték. Néhány cikk-cakk belefér, aki azonban ezekre építi a politikáját, ráadásul egyáltalán nem hajlandó elismerni bolyongásait, előbb-utóbb padlót fog. A szavazók tényleg sok mindent tolerálnak, különösen, ha magyarázó gondolatmankókat is kapnak hozzá, ám azt hosszabb távon nehezen veszi be a gyomruk, ha a politika folyamatosan egy hat éves kisgyerek szintjén beszél velük, s úgy tesz, mintha korábban nem maga mesélt volna a Télapóról…
Aki ilyesmivel hozakodik elő, aki felveti a kormányzás problémáit, a magyar közélet hagyományos logikája szerint persze ellenség, szocialista ügynök, kommunista propagandista lesz. Szerintem azonban lehet és kell is erről másképp gondolkodni: a kritika, a bírálat ugyanis nem csupán valaki vagy valami ellen szólhat - nem véletlen, hogy a belső hangnál erősebb, hatásosabb nem létezik. Aki látta hétfőn a parlamentben, hogy a napirend előtti vitában eddig rendre brillírozó Orbán Viktor milyen nehezen, szinte önmagával küszködve válaszolt az LMP frakcióvezetőjének, szerintem sejti, hogy talán ők is értik vagy legalább érzik, miről is beszélek.
Az utolsó 100 komment: