Csak az nem veszi észre, hogy mi zajlik éppen, aki nem akarja, vagy akinek hivatalból nem szabad – mondta a minap találóan egy ismerősöm. Hogy mire gondolt? Arra, hogy a közéleti csalódottságnak, kiábrándultságnak és közönynek a szintje kritikus pontra ért. A korábbi szobrok ledőltek, a mostaniak meginogtak – a politikus a hazudozás, a mellébeszélés, a lopás és a hozzánemértés szinonimája lett.
Hiába árul el komolyabb tehetséget a mostani kormány elődjéhez képest abban, hogy miképpen adagolja a rossz híreket, hosszabb távon ez a kommunikációs ügyeskedés sem óvhatja meg a Fideszt a nehéz döntések fájdalmas következményeitől. Sőt, minél tovább halogatja a világos beszédet, a szembenézést saját korábbi mondataival, annál érzékenyebbek lesznek a választók a hamisságra. Egy ilyen környezetben minden félremagyarázható, politikailag felhasználható hír felnagyítódik, összeadódik és rombol, ahogy a WikiLeaks szivárgó információira adott heves reakciók is mutatják.
Láttunk persze már ilyet, nem is egyszer. A mostani választói elfordulásban azonban van egy fontos újdonság: nincs semmilyen (pozitív) iránya. A megingathatatlan törzsszavazókon kívül azok, akik ide-oda lépésükkel a választásokat el szokták dönteni, ma mindenkit utálnak, mindenkivel bizalmatlanok. Attól, hogy Orbán Viktor megítélése ma már nagyon más, mint egy évvel ezelőtt, Gyurcsány Ferencnek egy darabbal sem lett több támogatója, a Fidesz jelentős veszteségéből az ellenzék legnagyobb pártja, az MSZP szinte semmit sem profitált. Egyre többen beszélnek kutyáról és ebről a két párt kapcsán, a többség véleménye a teljes magyar politikai elitről lesújtó. Hajlamos azt gondolni az ember, hogy 2010 talán nem is valaminek a kezdete volt, hanem csak a végjáték: a Fidesz és az MSZP által uralt kétpárti szerkezet zárófelvonása.
Mi is szokott történni ilyen helyzetekben? Új arcok jelennek meg a színen, új szereplők, akik a régiekkel szemben határozzák meg magukat, magukra irányítják a figyelmet. Frissek, újszerűek és egyre népszerűbbek. Ehhez képest nálunk a tavaly tavasszal parlamentbe került két új párt ugyanúgy egy helyben toporog, mint a tönkrevert MSZP. Hiába a szocialisták példátlan válsága, az eddig látottak alapján nem elképzelhetetlen, hogy 2014-re is ők maradnak a baloldali tábornak, a másik oldalon pedig még nehezebb elképzelni, hogy valaki a Fidesz helyére lépjen.
Pedig.... Pedig a Jobbik és az LMP kezében is ott lenne a lehetőség. Mai nehézségeikről elmondtam már, amit gondolok, amíg ezeket a problémákat nem oldják meg, valójában még egy számukra ennyire kedvező politikai klímában sincs reményük a helyfoglalásra. De mi lenne akkor, ha egyszer csak alkalmassá tennék magukat erre? A Jobbik az olasz Fini pártjának útját követné, újszerűségét és radikalizmusát megőrizve konszolidálódna, az LMP pedig felismerné, hogy nem elhúzódni kell az MSZP-től, hanem okosan és erőt mutatva rátámadni. A Jobbik „új jobboldalnak”, az LMP „új baloldalnak” nevezné magát, ezzel is jelezve, hogy kettős harcra készül (egyrészt a régivel a saját oldalon, másrészt a másik oldallal), egyértelműen deklarálva, hogy nem együttműködni akarnak a régiekkel, hanem legyőzni, meghaladni, kiszorítani akarják őket. Nem félnének attól, hogy támadjanak: nem keresnének a maiak által parlagon hagyott, lefedetlen, de sokkal kisebb hozamot biztosító helyeket (szélsőjobb, zöldpárt), hanem bejelentenék igényüket a vezető szerepre. Ahogy a korábban liberális Fidesz tette ezt 1994 után a régi jobboldallal, megérezve, kihasználva a lehetőséget.
Hogy mi lenne ekkor? Nem tudom, de a régi kvázi-kétpártrendszer feltehetően nem térne vissza többé.
Az utolsó 100 komment: