Mindig gondban van az elemző, ha a jövőről kell valami biztosat mondania, de akadnak különösen bizonytalan pillanatok. Négy, nyolc vagy tizenkét évvel ezelőtt nem tűnt nagy kunsztnak megjósolni, hogy a következő választás első két helyezettjét Fidesznek és MSZP-nek fogják hívni. Most az.
A magyar pártrendszer a kilencvenes évek végétől a legutóbbi parlamenti választásig az egyik legstabilabbnak látszott Európában. A régiónkban pedig kiemelkedően intaktnak számított: miközben szinte mindenhol új formációk születtek és kerültek hatalmi pozícióba, nálunk közel másfél évtizedre elég volt két párt nevét megtanulni. Bár a választók egyre nagyobb tömege beszélt csalódottságról, kiábrándultságról, a Fidesz és az MSZP jól megismert párosa választásról választásra egyre nagyobb szeletet hasított ki magának (1998: 62, 2002: 83, 2006: 85 százalék) a szavazni hajlandók táborából.
A 2010-es választás látszólag megtörte ezt a trendet, hiszen padlóra küldte és válságba taszította az MSZP-t, ráadásul két új parlamenti erőt is eredményezett. Az MSZP meggyengülése, illetve a Jobbik és az LMP megjelenése valóban megteremtette a pártrendszer átalakulásának lehetőségét. Az a pártosodási láz, ami a baloldali-liberális térfélen most már új formációk megjelenéséhez is vezetett, és feltehetően még messze nem ért véget, szintén azt erősíti, hogy vége a korábbi világnak, nálunk is átalakul, változik, mozgásban van a pártrendszer.
Az „is” ezekben az időkben különösen indokolt: Szlovéniában egy idén októberben alakított párt (Gregor Virant vezetésével) a felmérések szerint akár a választásokat is megnyerhetné, Lengyelországban egy új erő (Janusz Palikot pártja) az utódpárt túlélési esélyeit veszélyezteti, s akkor még nem is beszéltünk a volt lett elnök (Valdis Zatlers) által most nyáron alapított párt villámgyors karrierjéről, egy két éve létrehozott új szlovák párt (Richard Sulík pártja) középpontba kerüléséről, vagy arról, hogy egy cseh konzervatív politikus (Miroslav Kalousek) a kilépését követően új formációjával legyőzte elhagyott pártját.
Ehhez képest, lássuk be, nálunk egyelőre még az sem tűnik elképzelhetetlennek, hogy minden kísérlet ellenére 2014-ben is ugyanazok a pártok végezzenek az első két helyen, amelyek 1998 óta mindig. A magyar pártrendszer azonban fontos határhoz érkezett: a következő időszakban dől el az, hogy lesz-e esélyük az újaknak átrendezni az erőteret, vagy a szervezeti és politikai értelemben is mélyen beágyazott „régi” pártok erősebbnek bizonyulnak. Manapság ezt a változást, a változás lehetőségét mindenki a baloldalon keresi. Való igaz, itt egyértelműen látszik az űr, a hiány, és persze az esély. Mégis úgy gondolom, hogy ezek az évek nem csupán a baloldal számára kritikusak: egyáltalán nincs kizárva, hogy a jobboldalon is megjelenhetnek új szereplők, s akár már ennek a ciklusnak a végére megkérdőjeleződhet a Fidesz „egyzászlós” modellje. S nem is csak a Jobbik jelentette – amúgy nem jelentéktelen – kihívásról lehet szó, hanem akár valamilyen konzervatív-liberális, a kormányzó párt radikalizmusához képest konzervatívabb, voluntarizmusánál normatisztelőbb és szabadságszeretőbb jobboldali politikai alakulat zászlóbontása sem elképzelhetetlen.
Ez persze már a fantázia világa, és némileg – ezt el kell ismernem – az én személyes reményem is egy tagoltabb és kollektíve bölcsebb, azonosulásra alkalmasabb és megújulásra képesebb jobboldal iránt. Bárhogy is lesz, a külföldi példákban van egy közös, ami idehaza is tanulságos lehet: a politika átformálását szinte mindenhol politikusok végzik, az újak nem a Holdról érkeznek, hanem általában már egy ideje itt politizálnak valahol. Sejtem, hogy sokaknak lehangoló lesz, amit most mondok: aki évtizedesnél gyorsabb változásokban reménykedik, annak elsősorban a már jól ismert politikai szereplők mozgására érdemes figyelni. A politika túl fontos ahhoz, hogy annak megújulását a politikusok másra bíznák...
Az utolsó 100 komment: