Meglepő koalíciók lehetőségét veti fel a Republikon elemzése: egy most tartott választáson a modell szerint – hiába a többségibbé tett választási rendszer - senkinek sem lenne egyedül többsége, s ha nem akarnak a pártok megismételt voksolást, olyan lehetőségek maradnak, mint a természetes szövetségnek nehezen nevezhető Fidesz-MSZP, Fidesz-Jobbik, Fidesz-LMP vagy MSZP-Jobbik koalíciók. Az elemzés, a komoly módszertan ellenére, persze rettenetesen spekulatív – ahogy korábban a „még mindig meglenne a Fidesz kétharmada” volt -, hiszen nem számolhat egy csomó ismeretlen tényezővel (kampány hatása, pártok viselkedése, részvétel alakulása). Ennek ellenére alkalmat ad arra, hogy újra átgondoljuk: az egypárti vagy a koalíciós kormányok tesznek jobbat az országnak?
Nem vitás, hogy egy adott párt számára az egyedül kormányzásnál nincs kellemesebb. Bizonyára az MSZP is boldog lett volna – utólag talán az SZDSZ is... -, ha 2006-ban néggyel több mandátumot szerez (azzal már abszolút többsége lehetett volna), mint ahogy a Fidesz is mindent megtett azért, hogy 2010-ben kétharmadot érhessen el. Emlékszem, a választások előtt Giró-Szász Andrással számtalan tévéműsorban folytattunk „elvi” vitát arról – azért teszem idézőjelbe, mert a politikáról a legjobb szándék mellet sem lehet tisztán elvileg beszélni, hiszen a politikai szereplők között minden megoldásnak vannak aktuális haszonélvezői és károsultjai -, hogy jó lenne-e, ha végre nem kényszerülne egy párt koalícióra. Miközben akkor is úgy gondoltam, hogy a koalíció nem ördögtől való, sőt, bizonyos esetekben komoly erőforrás is lehet, általában védhetőnek, elfogadhatónak gondoltam András érveit. Az egypárti irányítás hatékonyabb lehet, gyorsabb döntéshozatalt tesz lehetővé – egy próbát megér nálunk is.
A politikai elemzők számára a kísérletezés módszere sajnos nem áll rendelkezésre. Nem tudjuk eljátszani, hogy mennyiben alakult volna másképp az elmúlt időszak, ha mondjuk a Fidesznek nincs kétharmada vagy ha az MSZP 2006-ban egyedül is kormányt tud alakítani. Az összehasonlítások azonban valamelyest segíthetnek: itt van mindjárt a két Orbán-kormány példája.
Az első valódi koalíció volt, erős partnerekkel, érdemi kormányon belüli ellensúlyokkal. Torgyán József vagy Dávid Ibolya nem volt a kormányfő által utasítható, önálló akarattal és politikai célokkal rendelkeztek, miközben persze a kabinet közös sikerében is érdekeltek voltak. Nem azt mondom ezzel, hogy pozitív szereplők voltak: egyszerűen csak jelzem, hogy a rendszer másképp működött, az FKGP és az MDF nem azt a transzmissziós szíj szerepet töltötte be, mint amit a Fidesz mai kormányon belüli szövetségesei. Mindez számos konfliktushoz vezetett, gondoljunk csak az 1999-es költségvetési vitára vagy éppen az államfőválasztás kérdésére, sőt, a kisgazdák szétesése miatt 2001-ben már kisebbségi kormányzás folyt. Ugyanakkor – változó erővel - létezett egy kormányon belüli fék, kontroll, amit persze lehetett jó és rossz célokra is használni, de a lényeg itt az, hogy egyáltalán volt.
Ehhez képest a második Orbán-kormány valóban egy korábban példa nélkülinek tekinthető fegyelmezett, hierarchizált rendszerben működik. A döntéshozatal centruma egyértelmű, a Fidesz elnökségén kívüli politikai ellensúlyok szerepe elhanyagolható (nem politikai ellenerők persze léteznek, mint a valóság, a nemzetközi környezet vagy éppen a gazdaság, de ezek nehezen kiiktathatók). Ha egy döntés megszületik (legyen az bármilyen), szinte biztos, hogy végigfut a rendszeren, a politikai lojalitás alapján működő szereplők elfogadják, támogatják.
A kép, talán ennyiből is kiderült, messze nem fekete vagy fehér. Természetesen lehetnek jól és rosszul működő egypárti és koalíciós kormányok egyaránt. A modellek közötti választás alapkérdése szerintem mégis az, hogy mit tartunk fontosabbnak: 1) azt, hogy egy döntés gyorsan megszülethessen, hogy egy kormány idejét ne az egyeztetés, hanem a döntéshozatal kösse inkább le, 2) vagy azt, hogy már a kormányon belül legyen vita, ellenerő, ellensúly, hogy a döntéshozók intézményesen, a dolgok működési logikája által rá legyenek kényszerítve arra, hogy politikai kompromisszumokat kössenek. Egészen világos, hogy mindkét modellnek vannak előnyei és hátrányai, hogy melyiket preferáljuk, nem csupán szakmai kérdés (ha így lenne, létezne királyi út a politikában: nem létezik), hanem legalább annyira világnézeti és értékrendbeli. S még valami: tapasztalati. Ez utóbbi alapján ma már feltehetően erősebben vitatkoznék Andrással, és ez az, ami miatt az ország szempontjából 2014-ben egyáltalán nem tartanám tragédiának, ha valamilyen – akár ma elképzelhetetlennek gondolt – koalíció alakulna. Leginkább azért, mert a magyar választókra és különösen a politikusainkra nagyon ráférne már az az élmény, hogy a politikában időnként a riválisoknak is együtt kell működniük, közösen kell gondolkozniuk, ha tényleg az ország problémáinak a megoldása érdekli őket. Arról nem is beszélve, hogy talán mégsem olyan rossz az, ha egy politikai vezetőnek – mielőtt a döntés megszületik - azok előtt is meg kell védenie az álláspontját, a tervét, a szándékát, akik nem csupán bólogatni érkeztek, hanem valódi (használható) vétójoguk is van.