A 2010-es parlamenti választás egyik fontos eseménye volt, hogy hosszú idő után nem csupán kikerülni lehetett a törvényhozásból: a MIÉP 1998-as „fehér hollós” bekerülése után most két új politikai erőnek is sikerült átlépnie a küszöböt. A Jobbikkal és az LMP-vel kapcsolatos várakozások az elmúlt hónapokban sokat változtak, módosultak, mostanra azonban talán már eltelt annyi idő, hogy az akklimatizációs nehézségek észrevételezésén túli általánosabb megállapításokat is megfogalmazhassunk.
(Fotó: Origo)
A két új parlamenti erő néhány látványos hasonlóság - mint például a szavazótáborukban erősen felülreprezentált fiatal választóréteg – ellenére jelentősen különböző helyzetben van. Stratégiai szempontból vizsgálva a két pártot, feltűnő, hogy miközben az LMP döntési tere és befutható pályája is lényegesen nagyobbnak látszik, a Jobbik egyelőre egyértelműen többet tudott kihozni a rendelkezésére álló lehetőségekből. Míg az elmúlt szűk egy évben az LMP inkább veszített pozíciójából, a Jobbik – hangsúlyozom: stratégiai értelemben rosszabb kiinduló pozícióból – egyelőre jobb, saját szempontjából hatékonyabb döntéseket hozott, és jelenleg kedvezőbb kilátásokkal rendelkezik.
A Jobbikkal kapcsolatban tavaly tavasszal nagyon komoly várakozások fogalmazódtak meg. Akadt olyan elemző, aki azt prognosztizálta, hogy a második Orbán-kormány első évei – a szocialisták szétesése miatt - egyértelműen a Fidesz-Jobbik háborúról szólnak majd. A kormány meglepő politikai gyakorlata ezt a forgatókönyvet hamar zárójelbe tette, a régi vitákat felélesztő, törésvonalakat megerősítő kormányzás eleve lehetetlenné tette, hogy a Jobbik váljon a kormány első számú kihívójává. A radikális pártot mindez láthatóan meg is zavarta: táboruk érezhetően csökkent, s időnként azon kapták magukat, hogy a másik két ellenzéki párttal vállvetve küzdenek a sajtószabadságért.
Ebben a helyzetben a Jobbik – jobb híján - ahhoz folyamodott, ami egyszer már sikeressé tette: lemondott a váltópártisághoz kétségtelenül szükséges kormányképesség demonstrálásáról (vagy legalább egy időre felfüggesztette ezeket a törekvéseket), és visszatért a választások előtti stratégiájához. A cigánykérdés és a szociális demagógia ismételt előtérbe helyezése – bármennyire furcsa is ezt mondani – a párt reálpolitikai döntése volt: ezek nélkül a Jobbik a pártrendszerben elveszítené megkülönböztető jegyét, és jelenleg nem lenne esélye arra, hogy középpárti státuszát megtartsa; miközben tudnia kell, hogy ezek radikális képviseletével feltehetően nem válhat kormányképes váltópárttá.
A Jobbik döntése egyben a bal-jobb értelmezési keret megerősítését is jelenti, azt mutatja, hogy minden ezzel ellentétes esély, lehetőség ellenére a magyar politika mára inkább visszatérni látszik a korábbi szerkezetbe és logikába. Mindez kifejezetten jó hír lehetne az LMP-nek, amely párt tavaly megkapta, megszerezte azt a lehetőséget, hogy a széteső baloldali-liberális térfélen belül - akár az MSZP-t is maga mögé utasítva - 2014-re az egyik legerősebb szereplő legyen. Az LMP láthatóan sokáig hezitált, hogy részt vegyen-e egyáltalán ebben a versenyben, vagy inkább érje be a nagyok dolgával nem törődő, kis zöld párt kevésbé ambíciózus, de talán biztonságosabb céljaival.
Amikorra azonban - jelentős részben a Fidesz „térkínáló” politikája által ösztönözve – végül elszánta magát az első számú opponensi szerep megszerzésére, azt kellett tapasztalnia, hogy lehetőségei sokkal korlátozottabbak, mint amilyennek korábban tűntek. Az MSZP csak nem akar szétesni, a baloldal hagyományos szavazói számára az LMP túl puha és amatőr, a civilek számára viszont túlságosan merev és pártszerű, és ezért inkább önállóan keresik az utat a közéleti szerepválallásban.Tavaly ilyenkor kevesen gondolták, hogy mára egy internetes közösségi csoport az utcán komolyabb erőt tud felmutatni, mint az akkor látványosan felfutó LMP-s mozgalom. Ha ezek a tendenciák érvényesülnek, ha az LMP nem lesz képes hatékony szervezetként működni és becsatornázni a kormánnyal elégedetlen civilek többségét, ha az MSZP túléli története legnagyobb válságát, s ha ráadásul akár újabb szereplő, újabb szereplők jelennek meg a baloldali-liberális térfélen, az ígéretesen induló és váltópártiságra sem esélytelen fiatal párt parlamenti jelenléte is veszélybe kerülhet a következő választáson.