Aki azt hiszi, hogy a modernnek nevezett kor magyar politikája összehasonlíthatatlan a korábbi időszakokkal, annak feltétlenül ajánlom olvasgatásra Cieger András zseniális új könyvét. A szerző – aki egyébként évfolyamtársam volt az egyetemen - furcsa módon egyszerre írt szórakoztató és lehangoló munkát a Monarchia Magyarországáról, amelynek egyik nagy értéke a sok-sok eredeti idézet, forrás. A könyv valóságos kincsesbánya, kevés olyan kurrens politikai téma akad – legyen szó a korrupcióról, a sajtó szerepéről, a politikusokról vagy a választásokról -, amely esetében ne találhatnánk benne érdekes előképeket.
A miniszterelnöki sajtóosztályt a századfordulón vezető Klein Ödön gondolatait például éppen akkor olvastam, amikor a Fidesz előállt legújabb ötletével, az úgynevezett kiemelt ügyekben („politikusbűnözés”) történő büntetőjogi szigorításokkal. Ahogy korábban, most is nagy vihart kavart, hogy vajon ilyen esetekben (bármilyen esetben) ki lehet-e kapcsolni a jogállami garanciákat, a „nagy cél”, a „szent ügy” igazolhat-e bármilyen eszközt. Klein visszaemlékezésében a következőt írja: „Ebben a helyzetben a bíró és államférfi nem járhatnak mindig karöltve. (...) Te bíró, neked tökéletesen igazad van, te nyugodtan ülsz bírói székeden, téged nem bánt, nem szorít senki és semmi. Volnál csak te kényszerhelyzetben, cselekednél te önvédelemből, akkor bizonyára másképpen ítélkeznél saját cselekedeted fölött.”
Ma meghallgattam a jogász végzettségű Lázár János napirend előtti felszólalását, aki bátor javaslatnak nevezte a törvényjavaslatot, s úgy vélte, az ügyvédek tiltakozása ebben az esetben érthető, hiszen ők "azért dolgoznak, hogy a politikusbűnözők megússzák, mi meg azért kell, hogy dolgozzunk, hogy az emberek pénzét megvédjük". Lázár érvelése - most már nem először - ugyanarra haladt, mint korábban mindazoké, akik a célok elérését fontosabbnak tartották az intézményes garanciáknál.
Ha a cél helyes és a szándék őszinte, tulajdonképpen olyan nagy baj nem is lehet – mondhatják persze sokan. Amikor a Fidesz frakcióvezetőjét hallgattam, mégsem tudtam másra gondolni, mint arra, mennyire ön- és közveszélyes ez a logika. Önveszélyes, hiszen ugyanezekkel a szavakkal, ugyanezzel az érveléssel egyszer akár éppen a mostani kezdeményezőket sújthatja, akik fájdalmasan gondolhatnak majd arra, hogy vajon érdemes volt-e csavargatni annak a bizonyos palacknak a kupakját. Visszamenőleges hatályú törvénykezés, a védői jogok gyengítése – ugyan mennyire lenne hiteles, ha egyszer majd Lázár János tiltakozna, amikor ugyanezen irányba (csak sokkal messzebb) menne egy új politika, amelynek ő már nem támogatója, hanem ellensége és kárvallottja lenne.
A helyzet azonban súlyosabb: nem csupán a kezdeményezőkre üthet vissza, ha a jogállami garanciákat szépnek látszó célokért sutba dobjuk. Hiszen - ha elfogadjuk a cél elsőbbségét mindenféle eszközzel szemben - mi gátolná akkor meg, hogy ugyanezt a logikát akár a rossz igazolására használjuk. Klein Ödön ebben is segítségünkre siet: „Nálunk a parlamenti és választási korrupció, ha előfordul, egy felsőbb állami cél szolgálatában állt: a kiegyezés érdekében. (...) Az államfönntartás volt a cél, a kiegyezés volt a fő-, és a velejáró politika a mellékeszköz. Ha az államfönntartásért feláldozzuk életünket és vérünket, akkor a korrupciót, ha az hozzájárul az állam fönntartásához, a politika mint kisebbik rosszat védheti.”
Az utolsó 100 komment: