Eddig az SZDSZ esélyeiről csak „szóra sem érdemes” módon írtam, ami ha nem is udvarias, de a valósághoz közel álló megközelítés. S bár formailag szegény Retkes Attila elnök nevéhez kapcsolódik majd az egykor szebb napokat látott párt kivezetése a parlamentből, az ismeretlenség homályából előlépő és kétségtelenül néhány, korábban akár jelentősnek is nevezhető mondatot - teljesen feleslegesen - elmondó politikus szerepe és felelőssége ebben az ügyben minimális. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy a mostani vezetést bojkottáló, vagy csak ignoráló korábbi SZDSZ-es frontpolitikusok - Kunczétől Magyaron át Kókáig és Fodorig - számlájára írható, hogy az SZDSZ fokozatosan eljutott a mostani reménytelen helyzetig.
Nem sok értelmét látom a „hol vesztettek utat” típusú okoskodásnak, hiszen soha nem egyetlen kiragadott esemény, hanem egy hosszabb ideig követett politika képes hatni. Számomra az 1994-es, elvi alapon nehezen magyarázható koalíciókötés, az 1998 után ellenzékben is folytatott egyirányú, a párt önérdekét is felülíró szövetségi politika és végül a 2006-os eseményekre (az őszödi beszédre és a rendőrség fellépésére) adott döbbenetes, liberálisnak nehezen nevezhető válaszreakciók egyaránt olyan politikai hibának tűnnek, amelyek mind-mind alkalmasak lehettek az önálló liberális erő önfelszámolására. Többször elmondtam korábban, de fontosnak tartom megismételni: az, ami a liberálisokkal történt, nem volt megírva a csillagokban. Mindig kínálkozott választási alternatíva, s – bár a pályaív efelé haladt - még akár 2006-ban sem volt teljesen reménytelennek nevezhető a párt helyzete (gondoljunk csak arra, hogy 2004-ben és 2006-ban is lényegesen jobban szerepeltek, mint a másik kis párt, az MDF). Abban, hogy az SZDSZ eljutott a mostani, leginkább a kisgazda végnapokat idéző állapotokig, azok a felelősek, akik ezeket a lényegi döntéseket meghozták. Lehet, hogy személyesen van még politikai jövőjük, akár új liberális alakulatokban, akár más parlamenti pártoknál kopogtatva, de az SZDSZ történetében játszott szerepük a végeredmény felől tekintve egyértelmű kudarc.
Az SZDSZ végnapjai azonban nem jelentik a magyar liberalizmus végleges eltűnését a politikai közéletből. Nem lehet kizárni, hogy 2010 után a párt romjain valamilyen formában újjászerveződik egy, a parlamenti jelenlétben ismét okkal reménykedő liberális erő: akár a már most is látható formációk valamelyikéből, akár az infrastruktúrát még birtokló és azért állami támogatásra (1% felett) még valamelyest esélyes SZDSZ-ből, akár valamilyen zöldmezős beruházással. Ehhez a vállalkozáshoz sok minden adott: politikusok, erőforrások és támogatók egyaránt maradnak ebben a körben az SZDSZ kiesése után is.
Ráadásul az SZDSZ eddig sem tudhatta maga mögött a teljes liberális vertikumot: azáltal, hogy 1994 után egyre inkább egy balra tekintő, az MSZP-vel együttműködő és alapvetően emberi jogi liberalizmus vált kizárólagossá a párt politikájában, a másként gondolkodó liberálisok számára nem látszott kívánatos erőnek. Az úgynevezett jobboldali liberálisok (akár konzervatív-liberális elveik, akár antikommunizmusuk, akár más okok miatt) például a Fideszt is választhatják, amelynek tapasztalataim és a felmérések szerint is tényleg meglehetősen sok, magát liberálisnak tartó szavazója van. De nem csupán a választók szintjén van jelen a liberalizmus a Fideszben, a párt több politikusának politikai gondolkodása is – ha az öndefiníció erre nem is mindig utal – közel áll a liberálishoz. Ha alaposabban tanulmányozzuk önálló gondolataikat tartalmazó mondataikat, Pokorni, Navracsics, Rogán, de akár Varga Mihály, Kósa Lajos és – meglepetés – Szíjjártó Péter sem lenne teljesen elképzelhetetlen egy többé-kevésbé szabadelvű alakulatban. Fontos látnunk, hogy nem (csak) a belső ellenzékről beszélünk: a két fiatalon, Rogánon és Szíjjártón kívül mindannyian tagjai a Fidesz elnökségének. Ha egyszer a Fidesz belső erőviszonyai változnak, akár a párt politikáját meghatározó Orbán Viktor háttérbe vonulásával (aki, ne feledjük, a kilencvenes évek elején szintén hitelesnek tűnt a liberális politikus szerepében), akár egy ma nehezen elképzelhető pártszakadással, vagy bármilyen más módon, még az is megtörténhet, hogy Magyarország megismerkedhet a lejáratott és kisajátított liberális szó új – mondjuk a lengyel PO-hoz hasonló - értelmezésével.
Találhatók továbbá liberálisok az MSZP táborában is, ahol az úgynevezett szociálliberális vonal (amely talán a legközelebb áll az SZDSZ korábbi domináns irányvonalához) a politikai eliten belül is erős. S ott van még az elhagyott liberális szavazókra és politikusokra vadászó MDF, amelynek alapvetően neoliberális gazdaságpolitikája elméletileg szintén alkalmas lehet a liberális tábor egy részének megszerzésére (érdemes felfigyelni arra, hogy az MDF időnként már szabadelvű-konzervatív pártnak nevezi magát). De még az LMP-ről sem dőlt el, hogy zöld orientációja mennyire egyeztethető össze liberális vonásaival; mindenesetre - feltételezem - számukra sem lenne kiábrándító, ha a liberális szavazók náluk találnának új otthonra.
Nem elemzői megállapítás, inkább személyes vélemény: nekem úgy tűnik, hogy a magyar liberalizmus nem megszűnt, inkább új lehetőséget kapott a liberális programot eddig monopolizáló, ám alapvetően egy csonka-liberalizmust képviselő SZDSZ végelgyengülésével.
Az utolsó 100 komment: