Ma a Balatonfüredre száműzött konferencián, a Media Hungaryn voltam, ahol rögtön bele is csöppentem egy rendkívül érdekes beszélgetésbe. A panel a bulvár szerepéről szólt, s természetesen nem kerülhette meg a politika és a bulvár kapcsolatát sem. Ómolnár Miklós, a Story magazin főszerkesztője (nem mellékesen volt kisgazda politikus) számos érdeklődő előtt meglepő nyíltsággal mesélt el két tanulságos történetet.

(Fotó: Story)

Az egyik tizenegy évvel ezelőtt történt, 1999-ben a horvát titkosszolgálathoz közel álló ember kínált eladásra képeket Orbán Viktor ottani nyaralásáról a lapnak, amelyek megjelentetéséről az akkori miniszterelnök és környezete csak az újságból értesülhetett. A másik eset már 2010-es, ekkor Orbán és családja Ómolnár elbeszélése szerint arra is hajlandó volt, hogy kizárólag a lap és az abban való szereplés kedvéért egy héttel a normál időpont előtt „eljátsszák” az ünnepet, amelynek képeit így volt idő gondosan kiválogatni a lap húsvétra időzített számához. Szemben a korábbi esettel most mindenki jól járt – sugallta a főszerkesztő, én meg hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy örüljek ennek a profi médiahasználatnak, vagy inkább aggódni kezdjek a valóság kreatív kezelése miatt.

Később újságírók és kommunikációs szakemberek társaságában a minőségi újságírás problémáiról beszélgettünk, többek között a színvonal csökkenéséről, a bulvárosodásról és a szakmaiság leértékelődéséről. Sok minden felmerült, az olvasók és a politikai szereplők igényeihez való alkalmazkodás, a minőségi szempontok háttérbe szorulása, a piac szegmentálódása. Megdöbbentő volt a felismerés, hogy a magyar sajtó egyetlen területe él és virágzik igazán, ráadásul végzi saját mércéjéhez képest professzionálisan a munkáját: igen, a bulvár.

Ezzel együtt azt is be kellett látnom, hogy valójában nem is ezekkel a lapokkal és az ezekben szereplő politikai tartalmakkal van a gond. Ha az olvasók ízlését nem zavarja – márpedig az ehhez értők szerint egyre kevésbé -, érthető, hogy a politikusok sok mindent megtesznek azért, hogy bekerülhessenek ezekbe a jelentős olvasottsági és nézettségi mutatókkal rendelkező orgánumokba.

A valódi problémát ma az úgynevezett minőségi sajtó térvesztése és – ezzel szoros összefüggésben, bár részben más okok miatt is – színvonalának csökkenése jelenti. Ha vannak megbízható, intakt, sem a tömegízlés, sem a politikai szereplők aktuális érdeke által alapvetően nem befolyásolható lapok és műsorok, nem kell aggódnunk a sajátos igényeket kielégítő bulvár erősödése miatt. Amíg biztosak lehetünk abban, hogy mondjuk a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Heti Válasz és a Heti Világgazdaság soha, semmilyen körülmények között nem menne bele – metafora következik – a húsvét előbbre hozatalába, addig nincs komoly baj. Vagy másképp kellett volna írnom? Ha biztosak lehetnénk abban…