A hétvégén végre sikerült befejeznem egy írást, amely az újabb választáskutatási kötetben jelenne meg, s amelyben a pártok 2010-es stratégiáit próbálom meg leírni és elemezni. Miközben ezzel foglalkoztam, olvasgattam a parlamenti választás előtti anyagokat, nézegettem az akkori nyilatkozatokat, akkor tűnt csak fel igazán, hogy a magyar politika milyen könnyedén lépett túl két rendszerváltó, a törvényhozásban két évtizedig képviselettel rendelkező párt, az SZDSZ és az MDF eltűnésén.
(Fotó: Origo)
Nem a krokodilkönnyeket hiányolom, sokkal inkább a tanulságok levonását, az okok keresését. Már önmagában az is furcsa, hogy a politikai sajtó szinte egyáltalán nem fordított energiát a szereplők megtalálására és megkérdezésére (vagy nem volt elég sikeres ebben): mintha a föld nyelte volna el néhányukat, hirtelen eltűntek azok, akik egyrészt tudhatják, hogy mi történt, másrészt pedig a felelősségük ebben a történetben valószínűleg nem megkerülhető. Néhány politikus időnként itt-ott látható, Fodor Gábor vagy Kerék-Bárczy Szabolcs az általam figyelt politikai műsorokban is nyilatkozott már, mások a Facebookon osztják meg gondolataikat, de például a talán legfontosabb szereplővel, Dávid Ibolyával kapcsolatban egyetlen hírt (pontosabban: saját mondatot) sem olvastam azóta, hogy a választás első fordulójának estéjén lemondott az elnöki posztról. Akkor egyébként a párt kampányfőnöke, Somogyi Zoltán pár nap türelmet kért a nyilvánosságtól, hogy értelmezze a kudarc okait, nekem azonban nem sikerült olyan nyilatkozatot vagy interjút találnom, ahol erre sor került volna. Pedig jó lenne, kellene: máig nem igazán értem ugyanis, hogy miért viselkedett olyan önsorsrontó, dilettáns módon a párt a kampányban, hogy pontosan mi volt a kampánystratégia, és hogy – miközben néhányan tíz százalék feletti szereplést sem tartottak elképzelhetetlennek - miért nem sikerült még csak megismételni sem a 2009-es EP-választáson elért eredményt.
Mondhatjuk persze, hogy ez ma már érdektelen, az idő túllépett ezeken a pártokon és ezeken a szereplőkön, s ahogy 2002 után senkit sem érdekelt a kisgazdák sorsa, úgy felesleges most már velük foglalkozni. Én azonban másképp látom, két ok miatt is. Egyrészt a magyar közélet egyik fontos hiányossága szerintem éppen az, hogy mindig csak ma és néha talán holnap van benne, de soha nincs hely és idő a tegnapnak. Soha nem beszéljük végig a történeteket, nem vonjuk le a következtetéseket, nem jutunk el a tanulságokig. A kimondott szavaknak mindig csak aznapra van szavatosságuk, de soha nem vesszük a fáradságot, hogy később is megnézzük, felidézzük, és – ami különösen fontos lenne – szembesítsük velük azokat, akiktől származnak. Számos olyan dolog hangzott el a választás előtt, ami ma már más megvilágításba került, bizonyos értelemben az idő ítélkezett felette, és bizony magyarázatot igényelne.
A másik ok talán még jelentősebb: nem tartom kizártnak, hogy abból a térből, ahonnan ezek a pártok távoztak, hamarosan új szereplőkkel ismerkedhetünk meg. Még valószínűbb, hogy az új szereplők egy része nem is lesz annyira új. Az MDF és az SZDSZ eltűnt a süllyesztőben, ebben a formában feltehetően már nem látjuk viszont őket, de nagy botorság lenne azt gondolni, hogy korábbi szavazóik és egykori támogatóik is a ködbe vesztek volna. Sőt, politikai elitjük, továbbá és különösen másodvonaluk minden tagja sem tett le feltehetően arról, hogy egyszer majd visszatérjenek. Mielőtt belekezdünk az újrakezdés, az elindulás magyarázatainak hallgatásába, szerintem hasznos lenne többet tudnunk a kiesés okairól.
Az utolsó 100 komment: