Hétfőtől Giró-Szász András az új kormányszóvivő. A pozíció önmagában nem indokolná a blog figyelmét, ám most több ok miatt is kivételt teszek. Egyrészt nekem mindig érdekes, ha egy kolléga lép be a politika világába, a korábbi átigazolásoknál is foglalkoztattak a miértek, a hogyanok és a következmények. Másrészt András számomra nem csupán egy volt a nyilvánosságot befolyásolni kívánó punditok között; lassan egy éves, máig utolsó elemzős tévés szereplésemen – az önkormányzati választás napján - is ott ült mellettem.
2000 környékén lehetett, amikor először találkoztunk: a Századvégben jártam valamilyen ügyben, amikor a fénymásoló mellett összefutottunk. András ugyanis – szó szerint - ott kezdett: bár ígéretes történészi pálya előtt állt, hirtelen váltással Stumpf István mellé szegődött, méghozzá a ranglétra aljára. Pár évvel később, amikor Navracsics Tibor úgy látta, hogy az egyre erősebb politikai szerepvállalása miatt összeférhetetlen az elemzői szerep, és ezért kiszállt a Hírtévén futó, heti rendszerességű műsorunkból, az addigra a Századvégben már egyre többet vállaló András érkezett a helyére. Több mint egy évig minden héten együtt ültünk a stúdióban, s bár sem az elemzői szerepről, sem számos politikai eseményről nem egyezett teljesen a véleményünk, példátlanul jó hangulatban töltöttük azokat az órákat. Miután azonban a műsor gazdája és vezetője, Kóczián Péter az elhíresült Orbán-interjú nyomán távozott a csatornától, úgy éreztük, hogy abban a helyzetben, nélküle nem lehet folytatni azt a műsort.
A kapcsolatunk azonban nem szakadt meg, közösen publikáltunk, és nem csak tévéstúdiókban futottunk össze. Egyszer még Szombathelyre egy nemzetközi focimeccsre is eljött velem, azóta is őrizgetem azt a képet, amelyen Haladás-sálban áll a stadion előtt. Többször hívtam az óráimra is, talán ezek az alkalmak voltak a legtanulságosabbak. András a fiatal politológus hallgatók előtt meglepően nyíltan beszélt elemzői szerepének, helyzetének ambivalenciájáról, arról, hogy számára is mennyi nehézséget, gondolkodást igényel a politikai tanácsadás és a nyilvános megszólalás összeegyeztetése. Ezzel kapcsolatban az utóbbi időben többször vitatkoztunk – jellemző rá, hogy ő soha nem bírált, kért számon rajtam ezt-azt, csak hallgatta, amikor én ezt tettem...
Pályájának logikus folytatása a politikai szerep. Kár ezért őt – ahogy egyesek teszik – kritizálni, ez az út ugyanis teljesen normális, a világ számos országában használt módja a rekrutációnak. Érthető, ha a politika azok körül merít, akiket a közös munka miatt jól ismer, és akik alaposan ismerik a politika világát. S az sem meglepő, ha azok, akik megtalálták magukban az elköteleződést, rátaláltak a vállalt politikai közösségre, nem elégednek meg az értelmezéssel, hanem cselekvő részesei akarnak lenni a rendszernek.
Az ilyen lépések ráadásul segíthetnek abban, hogy a befogadók (választók) és a közvetítők (média) érzékenyebbek, kíváncsibbak legyenek a szakértők értékvilágára, kötődéseire, céljaira. Ha a szakmánk átláthatóbb lenne, ha az alapvető kérdések többször és hangosabban megfogalmazódnának, a közvéleményt nem érné váratlanul egy-egy határátlépés, mert a határok az esetek egy jelentős részében sokkal elmosódottabbak, mint azt a hivatalos magyarázatok látni engedik. Aki megnézte az új szóvivő első televíziós szereplését, talán megerősítheti, András szinte ugyanúgy beszélt, mint korábban: ami az elemzőnél olykor egyoldalúságnak és pártosságnak tűnt, az a szóvivőnél néha sokoldalúságnak és mérsékletességnek látszott.
Lényegesen nehezebb dolga lesz, mint volt mostanáig, de talán jobban, otthonosabban érzi majd magát. Sok szerencsét, András!
Az utolsó 100 komment: