Tanulságos újraolvasni azt a sok különböző nyilatkozatot, ami mondjuk csak az elmúlt egy hónapban az IMF-tárgyalásokkal kapcsolatban a magyar kormánypárt politikusaitól elhangzott. Tárgyalástechnika – mondják erre baráti értelmezők. Totális káosz – vélik mások. Vagy valami más – gondolom én.
Fellegi Tamás mai bejelentése arról, hogy a kormány határozottan törekszik a megállapodásra, némileg stabilizálta a napokban zuhanásnak indult forint helyzetét. A „nem annyira fontos”, „nem vagyunk rászorulva”, „megoldható máshogy” után ez most tényleg világos beszédnek tűnt, deklarálta, hogy a kormány tudja, az országnak sajnos szüksége van erre a segítségre. A tárgyalódelegáció vezetésével megbízott politikus azért így sem szakított azzal a kommunikációs hagyománnyal, hogy ne mondjon néhány kifacsart, többféleképpen értelmezhető mondatot, például arról, hogy mi a narancs és a citrom közül ezen a piacon a narancsos citromot („elővigyázatossági készenléti hitel”) szeretnénk választani. Aki figyel, persze tudja, hogy ezzel lemondtunk a vágyott édesebb narancsról, és elfogadtuk a savanyúbb citromot, de akkor mi értelme van ennek a kommunikációnak?
Tételezzük fel, hogy a magyar kormány tagjai – azért vannak erre utaló jelek – tisztában vannak a helyzet komolyságával, és ebben a kiélezett szituációban is igyekeznek racionálisan viselkedni. Az összevissza beszédet, a naponta változó hangsúlyokat elméletileg három dolog magyarázhatja: tudnak valamit, akarnak valamit vagy félnek valamitől.
Az első azt jelentené, hogy a kormány szándékosan húzza az időt, mert olyan változásokat feltételez (tud, remél), amelyek miatt hamarosan vagy nem lesz szükségünk a megállapodásra, vagy a mostaninál lényegesen jobb feltételekkel tárgyalhatunk majd az IMF-EU párossal. Azaz nekünk most csak a tárgyalások látszatára van szükségünk, ezért az egyik nap előre lépünk egyet, a másik nap pedig hátra, a végső célunk azonban az elterelés, a kivárás, az időhúzás.
A második szerint valóban meg akarunk állapodni, lehetőleg minél előbb, de komolyan hiszünk abban, hogy a tárgyalási szándék lebegtetése, az időnkénti vállvonogatás segít egy jobb szerződés megkötésében. Azaz csak taktikai célokból mutatjuk magunkat ilyen önjáró nagyfiúnak, miközben alig várjuk a védőháló kifeszítését; az egyes megszólalások mögött egy jól kigondolt tárgyalási stratégia áll.
A harmadik verzió egy sajátos belső, politikai feszültség, félelem kivetülése: a kormány tisztában van azzal, hogy kell a megállapodás, de tudja azt is, hogy ezért súlyos politikai árat fog fizetni. A kommunikációs tojástáncot a gazdasági és a politikai racionalitás ütközése magyarázza, részben tudatosan, részben akaratlanul. Tudatosan, mert a kormány igyekszik úgy adagolni a döntést, úgy eljutni a megállapodáshoz (és annak következményeihez), hogy közben a lehető legtöbbet őrizzen meg arcából, illetve készítse fel a közvéleményt az elkerülhetetlenre; és számtalan kommunikációs helyzetben akár akaratlanul, mint amikor egy rettenetesen nehezen kimondott kijelentését az ember önkéntelenül is állandóan finomítja, tompítja, átértelmezi, sőt akár teljesen el is rugaszkodik tőle, egészen addig, amíg valami vagy valaki nem emlékezteti rá.
Kivételesen nem írom, hogy soha nem fogjuk megtudni, vagy csak később derül ki, melyik feltételezés állt a legközelebb a valósághoz. Nem, mert míg az első lehetőség szinte kizárható, a második pedig meglehetősen ostobának mutatná a döntéshozókat, a harmadik egy tudatosan tervezett hatalmi kormányzás esetén, a politikai akaratok és a valóság ütközésekor elég hihetőnek hangzik. A kormány egyértelműen ezt a küzdelmet folytatja: leginkább önmagával és önmagáért.
Az utolsó 100 komment: