Az elmúlt napokban egy lengyel kolléga felkérésére – aki a visegrádi országok politikai rendszereiről tervez könyvet megjelentetni – egy tanulmányon dolgoztam, s ennek keretében újra egymás mellé tettem mindazokat a változásokat, amelyeket a második Orbán-kormány eddig végrehajtott. Már korábban is azt gondoltam, hogy a politikai közbeszédben gyakori értelmezések, akár szakmai (többségi demokrácia, hatékonyságnövelés), akár politikai természetűek (diktatúra építése, demokrácia lebontása, rendszervisszaváltás), ebben az esetben nem alkalmasak a valódi politikai szándék megértésére. Minden lépést összegyűjtve még világosabban látszott a vezérlő cél: innentől a Fidesz szeretne a pályán a dombról lefelé játszani.
(Fotó: Facebook)
El is határoztam, hogy hamarosan egy hosszabb írásban a mostani tanulmánynál alaposabban, rendszerezettebben veszem végig az összes módosítást, amelyek a végrehajtó hatalom erősítése vagy gyengítése szempontjából (hogy csak egy fontos példát hozzak) messze nem mutatnak annyira egy irányba, miként ezt sok elemzés vagy politikai állásfoglalás jelzi. Nekem úgy tűnik, hogy a Fideszt nem valamilyen (akár korlátozott) demokrácia-modell megvalósítása érdekli, nem a mindenkori végrehajtó hatalom számára akar kedvezőbb körülményeket teremteni, hanem erőteljesen és radikálisan meg akarja változtatni azt a helyzetet, amelyben azt érezte, hogy mindig a saját kapuja felé lejt a pálya.
Most elsősorban nem is az az érdekes, hogy tényszerű volt-e ez a percepció, a szándék szempontjából sokkal fontosabb, hogy a Fidesz vezető politikusai úgy szocializálódtak, politikai gondolkodásuk olyan körülmények között formálódott és rögzült, amikor a status quo rendre ellenségnek látszott. A kilencvenes években a magyar jobboldal számára a döntetlen mindig vereséget jelentett: azt érezte, hogy pálya, a kapufa, a bírók, a szabályok és a kommentátorok is az ellenféllel vannak. Ebbe a hagyományba, ebbe a gondolkodásba lépett be a Fidesz (amelytől az "ostromlott erőd"-érzés korábban, liberális pártként sem volt idegen), amikor az első ciklus végétől fokozatosan az MSZP antitézisének szerepére tört, s vált a jobboldal vezető erejévé. Orbán Viktor és pártja nem elsősorban tartalma miatt nem tisztelte az 1989-es alkotmányt, nem kizárólag konkrét esetek alapján volt bizalmatlan mindennel és mindenkivel, aki nem hozzá tartozott, hanem inkább azért, mert mindenről és mindenkiről azt gondolta – sokszor joggal, olykor alaptalanul -, hogy az ellenfélnek szolgál. Emlékezzünk csak a szakértelemre vonatkozó csurkai mondásra: ebben az országban hosszú időn keresztül tényleg csupán jobboldali és független megszólalók léteztek… Az alapélmény tehát könnyen azonosítható: meg kell törni ezt a szerkezetet, mert ha nem sikerül, akkor az tör meg bennünket.
A dolog lényege szempontjából tulajdonképpen tényleg nem is annyira lényeges, hogy ez a helyzet vajon látszat vagy valóság volt-e inkább. Nekem az az érzésem, hogy a Fidesz új alkotmány és új választási törvény nélkül, nem csak saját, hiperlojális embereit pozícióba helyezve is – sokkal kevesebb konfliktussal - kényelmesen belakhatta volna ezt a világot. Sőt, tulajdonképpen már az is megkérdőjelezhető, hogy vajon a kétezres évek magyar politikájára is igaz volt-e a pálya lejtésének tézise: ekkor a párt ellenzékben sem látszott már örök vesztesnek; beágyazottsága, kapcsolatrendszere, gazdasági háttere, médiája stb. vetekedett a szocialistákéval. Ennek ellenére a Fidesz – ilyen előzmények és vezetőinek ilyen politikai tapasztalata után – kétharmados többségével csak egyet akarhatott: átalakítást, helycserét, kurzusépítést. Ha ehhez az kellett, akkor erősítettek a végrehajtó hatalmon (például AB jogköreinek szűkítésével), ha – a későbbi ellensúlyok miatt - annak gyengítése segített, akkor azt választották (például az ügyészség független közjogi helyzetének erősítésével).
Ha a mindenkori végrehajtó hatalom mozgásterét kitágító többségi demokráciát akartak volna, akkor az ügyészség már a kormány alá rendelve várná a kormányváltás, és akkor nem lenne az egykulcsos adózás kétharmados védelem alatt. Ha elnöki vagy félelnöki rendszert kívántak volna, akkor az új alkotmányba nem emelték volna át minden komolyabb változtatás nélkül az 1989-es kormányformát. Ilyen szándékuk azonban nem volt. Csak azt akarták, hogy mostantól őket segítse a status quo. A szándék világos, a lehetőséget a kétharmaddal megkapták - de hogy ehhez jó eszközöket találtak-e, és hogy volt-e értelme a vállalt konfliktusoknak, az csak később derül ki.