„Ha ez bejön Orbánnak, érdemes lesz megkérdezni Gyurcsányt és Bajnait, hogy ez nekik miért nem jutott eszükbe…” – mondta pár hete egy beszélgetés végén a bankadó kapcsán egy vezető szocialista politikus. A kormányfő ma rátett egy lapáttal: bejelentette, hogy a bankok után a telekommunikációs cégeket, az energiaszektort és a kereskedelmi láncokat is három évre szóló extraadóval tervezi terhelni a kormány, miközben pedig novembertől jövő év végégig leállítják a magánnyugdíjpénztárakba való utalásokat. A megszorítások összértéke a korábbiakkal összehasonlítva is jelentős – csak éppen nem látszanak megszorításoknak.
(Fotó: Népszabadság)
Politikai elemzőként nem szeretnék közgazdasági okoskodásokba belemenni, ezért kizárólag a gazdasági döntések politikai hatásaival foglalkozom. Kezdjük onnan, hogy rögzítjük: a kormány több szempontból is nagyon nehéz helyzetben van. Az egyik oldalon cselekvésre (azaz megszorításra) ösztönzi a költségvetés helyzete, illetve az unió felé vállalt és a magyar közvélemény előtt is kőbe vésett hiányszám. A másik oldalon viszont cselekvési terét korlátozzák azok a súlyos mondatok, amelyekkel korábban elutasított mindenféle megszorítást, és ellenzett minden olyan politikai lépést, amely „az emberektől vesz el” (ráadásul közben jelentős adócsökkentést helyezett kilátásba). A Fidesznek tudnia kell, ha a választók számára nyilvánvalóvá válik, hogy maga is rálépett a megszorítások útjára, hitelessége súlyosan sérülhet.
Ebben a csapdahelyzetben Orbán Viktor olyan politikai megoldást választott, amely első ránézésre mindkét célnak megfelel: jelentős bevételhez juttatja a költségvetést, ugyanakkor a megszorítások közvetlenül nem az embereket érintik. Már az első órákban is látszik, hogy az ellenzék nehezen tud fogást találni a csomagon, a lépések megszorító jellegének megértetéséhez ugyanis nem elegendő pár egyszerű mondat, a hosszabb magyarázatokat viszont nem tűri meg az emberek millióit elérő bulvárhíradók világa. Talán a magánnyugdíjpénztári befizetések befagyasztása kapcsán van igazán esélyük arra, hogy láthatóvá tegyék az emberek közvetlen veszteségét, de messze nem olyan pofonegyszerű módon, mint például a tizenharmadik havi nyugdíj elvételekor.
A Fidesz, egyre világosabb, komolyan gondolta az eddigitől eltérő gazdaságpolitikát, legalábbis a költségvetés bevételi oldalán. Vizitdíj és társai helyett az embereket legfeljebb áttételesen érintő adókat és egyéb megoldásokat választott, s ezzel valóban radikális változásokat hajtott végre. Politikai értelemben kifejezetten ügyesen mentek szembe a magyar politika korábban megkérdőjelezhetetlennek tartott toposzaival, s ha sikeresek lesznek, hosszú időre parkolópályára állíthatják a hazai közélet azon megmondóembereit, szakértőit, akik évtizedek óta magabiztosan szajkózzák a „nincs más megoldás”, „nem lehet másképp” kezdetű mondataikat.
A siker azonban egyáltalán nem garantált, mert bár az ellenzék lehetőségei a szociális demagógiára a korábbiaknál lényegesen korlátozottabbak, ezen kívül is várhatnak veszélyes aknák a javaslatokra. Kiszámíthatatlan, hogy miképpen hatnak a döntések a gazdaságra, de a csomagot vagy annak egy részét megfúrhatja az Alkotmánybíróság, megtámadhatja az Európai Unió, vagy – én ezt tartom a legveszélyesebbnek – a válságadókkal (és az azt bevezető politikával) szemben az ellenérdekeltek részvételével vagy támogatásával megszerveződhetnek olyan hazai vagy nemzetközi csoportok, amelyek komolyan megnehezíthetik a második Orbán-kormány dolgát.
Még a végén tényleg igaza lesz a kormányfőnek: a "forradalom" után akár "szabadságharc" is jöhet.