Erőszakosak. Gátlástalanok. Zsákmányszerzők. Önérdekvezéreltek. Rövidlátók. Túlterjeszkedők. Kiskirályok. Bármerre járok, mindenhonnan ilyen és ehhez hasonló panaszok, kritikák érkeznek a mostani kormánnyal kapcsolatban. Gyorsan szólok, két dologról biztosan nem szól ez a mostani bejegyzés: nem azt mondom, hogy ezek az állítások fényévekre lennének a valóságtól, és azt sem, hogy csak így lehet politizálni. Valami mást szeretnék mondani: azt, hogy ebben a helyzetben vastagon benne van mindenki, aki megváltoztathatatlan adottságnak látja azt, aminek a létrejöttében nap nap után maga is segédkezik.
(Fotó: Stop)
A politikus a jól vagy rosszul kigondolt saját politikai érdekeit követi - lehet-e ennél nagyobb közhelyet írni egy politikával foglalkozó blogban? Igen, tudom, a sokat emlegetett „államférfi” túllát saját korán, túllép saját érdekein, de sajnos ez a típus – és itt most nem a szenvelgésre és köldöknézésre politikát építő, de eredményt soha fel nem mutató kishercegekre gondolok – fájdalmasan hiányzik manapság. Azzal kell tehát főznünk, ami van: alapvetően kalkulálhatóan viselkedő, politikai előnyöket kereső, az elfoglalható területeket megszerezni akaró, kurzusépítésben gondolkozó, haszonmaximalizációra berendezkedett politikusokkal. Akik, ha történetesen egy kézből irányítható kétharmadra tesznek szert, meg is lépnek mindent, amitől mások korábban a belső megosztottság ténye vagy a minősített többség hiánya miatt tartózkodni kényszerültek.
Ebben a rendszerben azonban szinte egyedül a politikusok viselkednek úgy, ahogy a tankönyvek leírják. Mindenki más, akinek az lenne a dolga, hogy saját logikáját követve kereteket szabjon, határokat húzzon, bénultan figyel, rossz alkukba kényszerül, és végső soron szabad kezet ad a hatalomnak. Közben pedig mindenki panaszkodik: érdekszervezetek, kamarák, szakmák, iparágak, cégek, tudósok, egyetemek, kórházak. Panaszkodnak, azt azonban elfelejtik, hogy magyarázható, de időnként irracionális puhaságuk, tehetetlenségük, széthúzásuk és alkalmazkodásuk tágítja egyre a „voluntarizmus terét”, ösztönzi újabb és újabb zsákmányszerző utakra, sajátos, csak politikailag értelmezhető megoldásokra a politikai szereplőket. A politikus ugyanis általában nem irracionális: csak addig megy el, amíg nem sérül, nem veszít, ha azt tapasztalja, hogy egy adott front megnyitása túlzott veszteségeket okozna, az ösztöne meghátrálásra készteti.
Mit tehetnék egyedül? – kérdezik számosan, akiknek az érdekeit sérti a politikai döntéshozatal. Egy kétharmados hatalommal szemben nincs ellenerő – teszik hozzá. Sírnak az alkotmánybírók, nyelnek a bankok, alkotmányos költségeket fizetnek a cégek. A politika pedig megoszt, uralkodik, időnként pedig még meg is aláz: előbb megrendelteti a tanulmányokat, kifizetteti a küldött tanácsadókat, majd széttárja a karját, végül pedig talán még a részesedést is elkéri a lenullázott vállalkozásból. Nem a moral insanity szól belőlem, amikor megkérdezem: lehet, hogy meg is érdemlik a sorsukat?
Mert lehetne másképp. Nem igaz, hogy egy politikai közösségben csak a politikának van ereje. Egy jól működő világban a politika természetes éhségének, haszonszerző vágyának és átalakító hevületének gátat szabnak az egyéb - nem politikai - szereplők sajátos érdekei. Ahol a gazdaság, a média, a tudomány, az oktatás, az érdekképviselet, a kultúra stb. nem a politika szolgálólánya, hanem autonóm, önálló logikával működő alrendszer, ott ezen szférák szereplői tudják azt, amit az aradi vértanú, Nagysándor József szivarozva vágott a kivégzésére készülő katonák szemébe: ma nekem, holnap neked. Nem csak beszélnek a szinergiákról, hanem – ha kell – valóban közösen lépnek fel, élnek a létező – és a politikára hatást gyakorló - eszközeikkel, erőt mutatnak. Mert egy alkotmánybíró, egy cég és egy egyetem tényleg nem csinál nyarat: de ha az összes ott áll elszántan, politikailag is értelmezhető érvekkel és potenciális válaszlépésekkel felvértezve, az okos politikus rögtön tudni fogja, hogy hol van a határ.
Az utolsó 100 komment: