Bár a 2010-es választás, mint az előző írásból kiderült, megítélésem szerint a főhatalom tekintetében eldőlt, mindez nem jelenti azt, hogy a voksolás kapcsán ne beszélhetnénk jelentős tétről. Ha abban biztosak is lehetünk, hogy a legtöbb mandátumot (ami józan számítás szerint a parlamenti létszám felénél feltétlenül több lesz – azaz kormányalakításra elegendőnek bizonyul) a Fidesz szerzi meg, a többi fontos részlet kapcsán egyelőre csak forgatókönyvekben gondolkozhatunk. A lényegi kérdések a következők:
- megszerzi-e a Fidesz a mandátumok több mint kétharmadát,
- melyik párt lesz a második erő, hogyan szerepel a Jobbik és az MSZP,
- bejut-e még ezen három párton kívül más erő a parlamentbe?
- miért fontos ez,
- hogyan állhat elő ilyen helyzet,
- mi lenne a következménye?
A kétharmados többség a 386 fős parlamentben legalább 258 mandátumot igényel. Ekkora többség (ha fegyelmezetten szavaz - 1994 és 1998 között az MSZP-SZDSZ-nek ez nem minden esetben sikerült) elegendő az alkotmány részleges vagy akár teljes módosításához, azaz például a kormányforma (a politikai intézmények elrendezése és egymáshoz való viszonya) teljes átírásához is, amellyel egy elnöki vagy francia mintára félelnöki rendszer is létrehozható. Ekkora többséggel módosítani lehet az úgynevezett kétharmados törvényeket, például a választási rendszert, az állampolgárságra vonatkozó szabályokat vagy az önkormányzati struktúrát, de akár a parlament működési rendjét is (Házszabály). Továbbá alkalmas lehet arra, hogy a kétharmaddal egyedül rendelkező politikai erő – fontos: ha ebben a jelölő(k) is partner(ek) – saját döntése alapján válassza meg az ÁSZ és az LB elnökét, az alkotmánybírókat vagy az ombudsmanokat.
A kétharmad elérése egyszerre könnyű és nehéz a magyar választási rendszerben. Könnyű, mert – miután nem arányos választási rendszerről beszélünk – nem kell hozzá az összes szavazásban részt vevő kétharmadának voksa. De nehéz is, mert a választási rendszer bonyolultsága miatt nem egyszerű (talán nem is lehet) előre kiszámolni, pontosan mekkora támogatottság vezet el hozzá. Tudom, hogy a magyar választási rendszer kapcsán számos közkeletű törvényszerűségről lehet hallani (az egyéni választókerületekben dől el, a második forduló a fontosabb, a győztest erősen felülreprezentálja stb.), ám az eddigi öt választás már szépen megmutatta, hogy ezek a „vastörvények” nem léteznek: néha igazak, máskor nem. A választási rendszer képes volt arra, hogy 1994-ben a területi listás szavazatok 33 százalékát megszerző MSZP-nek 54 százaléknyi mandátumot adjon, de arra is, hogy 2002-ben és 2006-ban az egyaránt 40 százalék feletti MSZP-t és Fideszt az egypárti többségi kormányzáshoz szükséges 50 százalékos mandátumarány alatt tartsa. Semmiképpen nem elég tehát a kétharmados feladványhoz ilyen gyorselemző toposzokból és panelekből építkezni, hanem érdemes részletesebb modellszámításokat végezni.
Közismert, hogy 1990 – de különösen 1998 - után az egyes választókerületekben jelentős eltéréseket tapasztaltunk a bal-jobb szimpátia tekintetében. Vannak olyan választókerületek, ahol az országos átlagnál rendre jobban, máshol mindig rosszabban szerepelnek az egyes pártok és jelöltjeik. Ezek a regionális eltérések azonban csak egy bizonyos határon belül érvényesülnek. Mondjuk, amíg a két oldal közötti országos különbség nem több 10-15 százalékpontnál, a vesztes számára is kínálkozik tér, hogy egyéni választókerületeket nyerjen. Ha azonban az inga erősen kileng, a sajátnak gondolt bázis is elesik (lásd Szili Katalin 34 százaléka a pécsi polgármesteri küzdelemben). Abban az esetben, ha a Fidesz 2010-ben valóban 50 százalék körüli országos támogatottsággal rendelkezik majd, minden bizonnyal ott is nyer, ahol amúgy az országos átlagától elmarad. Ahol 50 százalék felett szerepel a jelöltje, már az első fordulóban övé lesz a mandátum (feltehetően a korábbinál is több ilyenre számíthatunk). Ahol második fordulóra kerül sor, ott a másodlagos preferenciák segíthetnek, de az is elég, ha a Jobbik jelöltjei is állva maradnak (ahogy erre egy okos komment is felhívta a figyelmet) – ha esetleg visszalépnek, még egyszerűbb a helyzet.
Tételezzük fel, hogy ezzel a Fidesz mind a 176 egyéni mandátumot elviszi (egy-két helyen természetesen akár veszíthet is), ami messze nem elképzelhetetlen. Emlékezzünk rá, hogy a már említett 1994-ben az MSZP 33 százalékos országos támogatottságával 149 egyéni mandátumot szerzett, azaz az összes választókerület 85 százalékában övé lett a mandátum.
A 176 egyéni mandátum mellett még minimum 82 listás mandátum kell a kétharmadhoz. Ha azt vesszük, hogy összesen 210 listás mandátum vár gazdára, mindez egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Árnyalja azonban a képet, hogy ebből a 210-ből minimum 58 (de akár 90, mint 1990-ben) mandátum a kompenzációs célú országos listán képződik, ahová körülbelül 80 százalékban az egyéni választókerületekből (és csak 20 százalékban a területi listákról) kerülnek „vesztes” töredékszavazatok. Ha tehát a Fidesz egyéniben tarol, az országos listáról csak minimális mennyiségű mandátumra számíthat. Azt a 80 feletti mandátumot tehát alapvetően a területi listáról kellene megszerezni, ahol maximum 152 (de akár 120, mint 1990-ben) mandátum vár gazdára. Ha például 140 területi mandátummal számolunk, mint 2002-ben, akkor ennek több mint 55 százalékát kellene a Fidesznek elnyernie. Ha tehát a Fidesz országos támogatottsága meghaladja az 55 százalékot, a kétharmad szinte garantált. Csakhogy a területi listás mandátumokat megyénként (+Budapest) osztják ki, s ez újabb nehezen kalkulálható eleme a rendszernek (ezért is komolytalan az országos közvélemény-kutatási eredményeket parlamenti mandátumokban kifejezni). A területi támogatottság variálásával akár 50 százalékos országos összesítés alatt is tudunk olyan eloszlást produkálni, hogy egy párt megszerezze a területi mandátumok közel 60 százalékát, azaz egy 45-50 százalékos országos támogatottság mellett sem kizárható a kétharmad (ebben a kommentben még jobban ki is fejti ezt egy olvasó, ez a számolás pedig kifejezetten érdekes ebből a szempontból). Itt azonban már sok a bizonytalanság: a területi különbségek és a többiek eredménye (például az, hogy hány párt jut a parlamentbe) is számít. Mindent egybevetve annyi állítható, hogy egy körülbelül 55 százalékos országos támogatottság feletti Fidesz már szinte biztosan kétharmadot ér el, ennek esélye 50 százalékos összesített eredmény alatt sem szűnik meg, de az elmondottak alapján értelemszerűen csökken.
Hogy aztán mi lenne a politikai következménye egy kétharmados fideszes többségnek, erről a következő bejegyzésben írok majd...
Az utolsó 100 komment: