A Fidesz ma sokkal jobban áll a felmérésekben annál, mint amit a párt számára mélypontot jelentő időszakban, 2012 közepén – a trendvonalakat meghosszabbítva - erről gondolni lehetett. Ezt a mondatot nem most, hanem 2013 januárjában írtam itt a blogon. Most azonban még inkább írhatnám.

Nézzük először az adatokat: a kormányzó párt 2013 januárjában a teljes népességen belül így állt az egyes intézeteknél: 19 (Ipsos), 20 (Tárki), 21 (Századvég), 27 (Medián), 34 (Nézőpont). Decemberben pedig így: 26 (Ipsos), 28 (Tárki), 31 (Századvég), 37 (Medián), 36 (Nézőpont).  Az Ipsosnál 7, a Tárkinál 8, a Századvégnél 10, a Mediánnál szintén 10, a Nézőpontnál viszont csak 2 százalékpontos a növekedés. Ha a Fidesz erősödését nem észlelő – de a többieknél a pártot korábban lényegesebben magasabbra mérő - Nézőpont adataitól eltekintünk, egy komoly, 7-10 százalékpontos erősödésről beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy idén 6-800 ezer fővel bővülhetett a kormánypárt tábora. Történt mindez úgy, hogy a többi párt adataiban szinte alig látunk érdemi változást: egyedül talán a DK esetében beszélhetünk szignifikáns erősödésről, de ez azért más kategória: a januárban 1-2 százalékra mért párt ma 3-4 százalékosnak látszik.

Mindez azt jelenti, hogy a Fidesz fölénye bő három hónappal a tavaszi voksolás előtt lényegesen nagyobb, mint korábban. Az első évet leszámítva – amikor a kormánypárt 40 százalék feletti mutatókkal rendelkezett (a teljes népességben!) -, 2013 előtt a mainál lényegesen elérhetőbbnek tűnt a kormányváltás lehetősége. 2012 júniusában például az MSZP már majdnem behozta a Fideszt (pontosabban a Fidesz majdnem lecsúszott az MSZP szintjére): a Mediánnál 21-15, az Ipsosnál 17-15, a Tárkinál 18-14, a Századvégnél 23-14 volt az állás. Ha az MSZP, az Együtt-PM és a DK támogatottságát összeadjuk (ami azért a választást tekintve messze nem ennyire automatikus), ma ennél szinte minden kutatásban nagyobb a különbség: a Mediánnál 37-21 (a 2012 júniusi 6 helyett 16), az Ipsosnál 26-20 (2 helyett 6), a Tárkinál 28-19 (4 helyett 9), a Századvégnél 31-23 (9 helyett 8).

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy bár az Együtt megjelenésével és a DK erősödésével összességében nőtt a baloldali ellenzék tábora (gyakori tévhit, hogy Bajnai pártjának színre lépésével pontosan ugyanazt a tortát osztják fel: az adatok nem ezt mutatják, hiszen az MSZP ma pontosan ott tart, mint az Együtt megjelenése előtt, azaz 4-6 százalékot nőtt a baloldal tábora 2012 őszéhez képest), a Fidesz ennél jobban erősödött, így a vezetése ma szilárdabb, mint egy évvel ezelőtt. A lényegi kérdés az, hogy van-e akkora ez az előny, hogy lefutott, tét nélküli választásról beszéljünk. Az egyes felmérések – mint láttuk – 6 és 16 százalékpont között mutatják a Fidesz és a baloldali ellenzéki tábor különbségét. Nagyon nem mindegy, hogy melyik adatot fogadjuk el: ha a Mediánnak van igaza (illetve a Nézőpontnak, amelynél még nagyobb, 17 százalékpontos a különbség), a választás lényegében eldőlt, sőt, a Fidesz komolyan esélyes arra, hogy ismét kétharmadosnál is nagyobb győzelmet arasson. 16 százalékpontot (ez közel másfélmillió embert jelent) nem lehet három hónap alatt ledolgozni, ekkora fordulat szinte kizárható, ezen az sem változtatna, ha az összes bizonytalan szavazó végül az ellenzéket választaná (ami biztosan elképzelhetetlen). Ha azonban a különbség csak 6, 8 vagy 9 százalékpont – ahogy az Ipsos, a Századvég és a Tárki mutatja -, még bármi megtörténhet, ekkora különbség egy kampányban elméletileg ledolgozható, illetve a baloldali ellenzék valóban reménykedhet abban, hogy a kampány hevében (ha egyáltalán lesz ilyen), az utolsó pillanatban választókat inkább a protest mozgatja, illetve esetleg bízhat abban, hogy a Fidesz némileg felülmért a kutatásokban (ahogy ezt igazán 2002-ben, de 2010-ben is láttuk).

Tovább növeli a bizonytalanságot, hogy a választás végső soron a 106 egyéni választókerületben dől majd el, márpedig az ottani viszonyokat rettenetesen nehéz az országos felmérések alapján modellezni. Ha a választásirendszer.hu mandátumkalkulátorába egy összességében fej-fej melletti eredményt írunk be, azt kapjuk, hogy a Fidesz 74-32-re nyeri az egyéni választókerületeket, és abszolút többséget szerez. Az ilyen szimuláció persze mindig sok esetlegességet tartalmaz, de abban azért szakmai konszenzus mutatkozik, hogy az ellenzéknek az új kerületbeosztás mellett a(z országos) döntetlen kevés a győzelemhez. Innen nézve pedig a mai adatok nem sok jóval kecsegtetik az amúgy is ezer sebből vérző baloldalt: ha egy szoros eredményre esetleg még lehet is reményük, a parlamenti többségük ma csak nagyon komoly fantáziával megáldva látszik elképzelhetőnek.

Érdemes kimondani: 2013 végén két valószínű forgatókönyvről beszélhetünk, a Fidesz jelentős vagy mérsékelt sikeréről. A kettő közötti különbség nem csekély: előbbi a kétharmad megtartását, utóbbi az elvesztését – de a kormányzás folytatását - jelenti. Ugyanakkor az eltérő adatok, a korábbi tapasztalatok, a választási rendszer és persze az előttünk álló, egyelőre ismeretlen kampányhajrá miatt, most biztosan nem írom azt, amit 2009 őszén írtam: ez a választás a 2010-essel szemben nem lefutott, nem tét nélküli. Bár vannak mondatok abból az időből, amelyek ma is alapvetően igazak, s ez már önmagában is tanulságos – például ez: „a baloldali térfélen található pártok, s különösen a szocialisták, egyszerűen nincsenek abban a helyzetben és állapotban, hogy a választói comeback - tömegesen – elindulhasson” -, a szituáció ma más. A baloldal utolsó reménye, hogy ma nincs kormányon: ha a Fidesz ellenzéki pártként vezetne ekkora fölénnyel, biztosan meg is nyerné a választást. Kormánypárt nem tud a kampányban akkorát erősödni, amekkora ma a fordulathoz kellene, de valamennyire ismerve a protest erejét a korábbi választásokon, az ellenzéknek erre – nem önmaga, hanem a kormány miatt - lehet némi esélye. Ez nem sok és több nincs is: a fundamentumok egyértelműen a Fidesz győzelmét ígérik, így ma valóban már csak a kampány és a szavazók által önmaguknak feltett kérdés a kérdés.