Velem együtt sokakat meglepett a Fidesz békés válasza a regisztrációt alkotmányellenesnek minősítő múlt heti alkotmánybírósági döntésre. Az értelmezések meglepően tág skálán mozognak: egyesek szerint eleve ez volt a Fidesz terve, mások szerint nem volt más választásuk, megint mások hűvös politikai számításról, esetleg a győztesek nagyvonalúságról beszélnek. Újabban pedig egy ismerős érv is megjelent: a visszafogott reakció nem más, mint a már tavaly is ígért konszolidáció biztos jele, mostantól ugyanis az eddig az akarat és az erő politikájában bízó Fidesz a szebbik arcát mutatja majd a választóknak.

Ha igaz a sajtóértesülés, az alkotmánybíróság holnap bejelenti az előzetes regisztráció alkotmányellenességét. A Fidesznek innentől két választási lehetősége lesz: ragaszkodva az eredeti szándékához, kétharmados többségével élve alkotmányba erőltetni az alkotmányellenesnek minősített szabályokat, vagy elengedni az egészet. Nem kétséges, a második megoldás esztétikailag és alkotmányjogilag is üdvösebb, helyesebb lenne, ugyanakkor egy elemzőnek – ahogy feltehetően a döntéshozónak is - érdemes átgondolni mindkét lehetséges lépés politikai következményeit.

Nincs alkalmasabb pillanat az év végénél arra, hogy az ember újraolvassa a korábbi írásait. Nincs jobb viszonyítási pont annál, mint amikor összevetjük a mai tudásunkat a régebbivel, különösen, ha azok nem is ismeretek voltak, inkább csak a jövőre vonatkozó feltételezések. És igen, sajnos nincs kellemetlenebb dolog annál, mint szembesülni a korábbi gondolatainkkal, elképzeléseinkkel, időnként tévedéseinkkel. Az év utolsó bejegyzésében ez jön most, egy kis önkritikus válogatás 2012-ből.

Nem a felsőoktatás helyzetéről és nem a tandíjról szeretnék írni, ebben az ügyben ugyanis duplán elfogult vagyok: egyrészt a munkahelyét féltő egyetemi oktatóként, másrészt egy ésszerű mértékű, a tanulást és a minőség számonkérését ösztönző tandíj híveként. Ahogy máskor, ezen az oldalon most is a politikai következmények érdekelnek akkor, amikor rögtön az írás elején kijelentem: ha Orbán Viktor és a Fidesz komolyabb politikai sérülések nélkül megússza azt, amit a felsőoktatásban tesz és tervez, akkor olyan politikai érzékkel rendelkeznek, és annyival többet tudnak erről az országról, hogy velem együtt sokaknak érdemes lesz elgondolkodniuk a politikai tudásuk értékén. 

Amikor Bajnai Gordon október 23-án a Milla színpadán szólásra emelkedett, sokan már eldöntött tényként kezelték: a volt miniszterelnök lesz az egységes baloldal miniszterelnök-jelöltje 2014-ben. Annyira egyértelműnek tűnt a helyzet, hogy nem csupán az ellenzéki véleményvezérek egy része lett nagyon lelkes, de a Fidesz is rögtön Bajnait helyezte a célkeresztbe: azóta szinte minden napirend előtti kormánypárti felszólalás róla szól a parlamentben, az utcákat pedig elárasztották az előző ciklus két miniszterelnökének közös portréját tartalmazó plakátok. Az öröm és a káröröm, a remény és a félelem azonban egyaránt korainak látszik.

A politikai napirendre került ügyek egy része erősen aszimmetrikus: ha egy országot katasztrófa sújt, nemzeti büszkeség tölt el, vagy olyan téma kerül a napirendre, amelyben a lakosság elsöprő többsége alapvetően azonos véleményen van, a politikai szereplők többsége látszólag ugyanazt mondja. Az ilyen egyoldalú  vagy egyesítő ügyek esetében az elméletileg létező érvek egyik csoportja nevezhető csak legitimnek: senki sem örül annak, ha valamilyen katasztrófa történt, senki sem drukkol az országa ellen és – a szélsőséges erőket leszámítva - senki sem akar antiszemitának látszani. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a politikai szereplők érdeke is azonos lenne, amikor az ilyen ügyekben - akár ugyanazon a színpadon állva - megnyilvánulnak.

Szombaton éjjel 84:77 arányban döntött az LMP kongresszusa a párt szövetségi politikájáról. Miközben az alternatívák - taktikai okokból - szépen be voltak csomagolva,  az eredmény valójában a baloldali ellenzéki pártokkal való választási együttműködés elutasítását jelenti. A szereplők tisztában is vannak ezzel: különben nem mondtak volna le azonnal pozíciójukról azok, akik az együttműködés elkerülhetetlensége mellett érveltek, s nem lenne most, a döntés után ekkora a hangzavar a párt körül.

„Jelenleg a párt csak egy rossz és egy rosszabb megoldás, a szinte biztos és a lehetséges politikai megsemmisülés között választhat” – mondja kollégám az LMP jövőjét latolgatva a mai Népszabadságban. Nem vitatkozni akarok, inkább csak átgondolni szeretném, hogy miért került ebbe a valóban lehetetlen helyzetbe a 2010-ben még a pártrendszer átalakításának ambíciójával a parlamentbe jutott alakulat.

Másfél évvel a parlamenti választás előtt megszületett a válasz. A Bajnai Gordon által bejelentett formáció, az Együtt 2014 ugyanis nem más, mint egy kísérlet annak a feladványnak a megoldására, amelyet a jelenlegi politikai helyzet fogalmaz meg a baloldali ellenzék számára. Leginkább két dologgal írható le a kiinduló állapot: egyrészt a Fidesz-KDNP domináns pozíciójával a jobboldalon belül, másrészt a kétharmados többséggel rendelkező kormánypártok politikai mérnökösködésével a választási rendszerben. E két tényező együttesen arra kényszeríti az ellenzéket, hogy egyrészt a lehető legszélesebb összefogást hozzák létre már a választás előtt, másrészt azonban úgy tegyék meg mindezt, hogy közben ne csupán összeadják a korábbi támogatottsági adataikat, hanem próbáljanak meg új szavazókat is bevonni táborukba.

A politikusi beszédek nem annyira fontosak, mint amennyire a média szűrőjén keresztül látszanak. Politikusi törekvéseket, politikai folyamatokat erősítenek (vagy gyengítenek), így önmagukban értelmetlen is elemezgetni őket.  Az elmúlt időszakban igyekeztem ehhez tartani magamat: a nagyon várt politikusi beszédekről ezért inkább mások véleményét olvasgattam. Most is csak azért teszek kivételt, mert az egyik mai beszédben feltűnt egy új, a politikai folyamatokra feltehetően hatást gyakorló elem.

Csapataink harcban állnak – valami ilyesmi érzése lehet most annak, aki belülről, a kormányzat közelében éli át mindazt, ami ezekben a hetekben történik. Még senki sem indult el megkeresni a fehér zászlót, úgy tűnik, hogy a fontos pontokon tartható a harcállás, vannak reménykeltő ötletek, elképzelések. Nem beszélve arról, hogy az ellenfél sem valami acélos, rendre baráti tűzbe keveredik, szóval él a remény, sok érv szól amellett, hogy ez a harc megnyerhető.

Nem nehéz észrevenni, hogy Bajnai Gordon visszatérének hírére – ami ebben az esetben azt jelenti, hogy hosszas lebegtetés után egyértelművé tette, október 23-án bejelenti ringbe szállását – a Fidesz is finoman egy fokozattal feljebb kapcsolt. Orbán Viktor – ahogy ez a választási kampányokban most már szokás – megosztotta a közönséggel, ahogy dalban mondja el, majd egy interjúban minden korábbinál egyértelműbben fogalmazta meg a 2014-es választás tétjét. Nem kétséges: a kampány elkezdődött. Az viszont kétséges, hogy Bajnai lesz-e az egyik főszereplő.

Tizenkilenc hónap hosszú idő. Mégis meglepő átgondolni, hogy mindössze ennyi, bő másfél év van már csak hátra a következő választásig. Az világos, hogy a józan észt, a tárgyilagosságot és a dolgokat helyükön kezelő gondolkozást erősen próbára tevő időszak vár ránk, erre időnként magamat is figyelmeztetni szoktam. Ne legyen illúziónk: amit eddig tapasztaltunk, az csak gyenge előzmény, hisztéria jön, hiszen ez szinte minden szereplő érdeke. Nekik ugyanis ez hasznos: az ellenséget démonizálni, a tétet emelni kell – addig biztosan, amíg a verseny nem lefutott.

Szokatlanul erős állítással kezdem. Az elmúlt időszakban egyre inkább dolgozik bennem az a gondolat, hogy a kormányt félreismerik és félreértelmezik politikai ellenfelei: nem félelmetes, hanem időnként félelmetesen béna. Itt van például az előzetes regisztráció kérdése…

Talán akad olyan, aki észrevette: hosszú kihagyás után egy kicsit visszatértem a nyomtatott sajtóba. Persze, csak óvatosan: a nyár végétől havi egy alkalommal írok cikkeket a Heti Válasz számára. 2004 és 2006 között egyszer már kipróbáltam ezt, akkor minden héten Giró-Szász Andrással írtunk a lapba, még könyv is született belőle, nekem tanulságos olykor beleolvasnom, másnak azért annyira nem ajánlanám. Jó volt, fárasztó volt - és elég volt. Most mégis érdekesnek találtam újra írni, az oldalpartner ezúttal G. Fodor Gábor, a feladat pedig az, hogy minden hónap végén az általunk legfontosabbnak gondolt ügyet elemezzük. Miután azonban az elmúlt időszakban ez a blog lett számomra a bázis (egyben talán menedék), sikerült megbeszélnem a szerkesztőkkel, hogy a lap számára írt cikkeket itt újraközölhetem. Ez az első írás komoly csúszással kerül most ide (bár nem hiszem, hogy elavult volna), de a többit - ha minden igaz - pár nappal a lapban való megjelenés után már fel fogom majd tenni.

Ellenzéki összefogás nélkül aláírták a halálos ítéletüket – idéztem már egy január végi bejegyzésben is a köztévé műsorvezetőjének sommás véleményét, amelyet az LMP akkor megválasztott frakcióvezetőjének mondott.  A magabiztos verdikt számtalan formában ma is naponta elhangzik, ám úgy tűnik, mintha egyre kevésbé érdekelné azokat, akik nem a szocialisták köpönyege alatt érzik a legjobban magukat.

Magyar zászló szakad Jerevánban, Örményország megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat, az amerikai külügyminisztérium magyarázatot vár, a világlapok címoldalán fut az ügy, a közösségi oldalak felrobbannak az egészen szélsőséges megnyilvánulásoktól. Mindenki magyaráz: politikai érdekről, reálpolitikáról, gazdasági hasznokról szól az egyik oldal, a másik pedig eladott lelkekről és szégyenről beszél. Mibe csöppentünk?

Mikor lesz már jobb, mikor jutunk ki ebből a lehetetlen helyzetből? – tette fel a kérdést Orbán Viktor 2011 elején elmondott szokásos évértékelő beszédében. A miniszterelnök akkor egy világos, könnyen érthető és bizony számon is kérhető tervet vázolt fel: „2010 az összefogás éve volt, amellyel létrehoztuk a minden további remény alapját jelentő változást. 2011 a megújulás éve, amikor átszervezzük és új alkotmányos alapokra helyezzük Magyarországot. 2012 az elrugaszkodás éve lesz, amikor Magyarország visszanyeri elvesztett egyensúlyi helyzetét. 2013 az emelkedés éve lesz, amikor mindannyian látni fogjuk, hogy Magyarország megindult fölfelé. 2014 a gyarapodás éve lesz, amikor megérezzük, amikor kézzelfogható bizonyítékot kapunk arra, hogy erőfeszítéseinknek volt értelme”.

Ha van olyan ezen a blogon, hogy hagyományos bejegyzés, akkor ez a mostani biztosan nem tartozik ezek közé. Korábban azt ígértem, hogy időnként beszámolok majd képviselői tapasztalataimról, egyelőre azonban csak egy saját beszéddel és egy ünnepi beszámolóval terheltem ezt az oldalt. Most egy újabb beszédet teszek közzé, ez azonban teljesen más műfaj lesz. Aszófőt az a megtiszteltetés érte, hogy ma Sólyom László - akivel kapcsolatos személyes és politikai elfogultságaim ismertek lehetnek - mondta az ünnepi megnyitót a falunapon. A beszéd azonban messze túlment egy ilyenkor szokásos köszöntőn, a volt államfő komoly gondolatokkal érkezett. Azt hiszem, hogy egyáltalán nem lesz haszontalan, ha a blog olvasóközönsége is megismerkedik a szöveggel.

Önök kérték: az volt a szándékom, hogy megvárom, amíg kiderülnek az előzetes regisztráció (=feliratkozás) pontos szabályai, de a hozzászólók nem is annyira finom nyomására (lásd írástudók felelőssége és társai) úgy döntöttem, már ezen a ponton is elmondom, amit gondolok. Ennek ellenére újra hangsúlyozom: a részletek rettentően fontosak lesznek, ahogy ez az újabb állítólagos tervekből is látszik, mert nagyrészt ezeken múlik, hogy pontosan milyen eredményre vezet majd a kormányzat választójogi barkácsolása.

Némi szerencséje van a Jobbiknak, hogy éppen azokban a napokban éli meg legnagyobb eddigi válságát, amikor az ország egyik fele nyaral, a másik pedig az olimpiát nézi (a két halmaz metszetében lévőkről nem is beszélve). Pedig érdemes figyelni: a Szegedi-ügy és a tiszavasvári eset hatása és kezelése sokat megmutathat a radikális párt jövőjéről.