Meglepő koalíciók lehetőségét veti fel a Republikon elemzése: egy most tartott választáson a modell szerint – hiába a többségibbé tett választási rendszer - senkinek sem lenne egyedül többsége, s ha nem akarnak a pártok megismételt voksolást, olyan lehetőségek maradnak, mint a természetes szövetségnek nehezen nevezhető Fidesz-MSZP, Fidesz-Jobbik, Fidesz-LMP vagy MSZP-Jobbik koalíciók. Az elemzés, a komoly módszertan ellenére, persze rettenetesen spekulatív – ahogy korábban a „még mindig meglenne a Fidesz kétharmada” volt -, hiszen nem számolhat egy csomó ismeretlen tényezővel (kampány hatása, pártok viselkedése, részvétel alakulása). Ennek ellenére alkalmat ad arra, hogy újra átgondoljuk: az egypárti vagy a koalíciós kormányok tesznek jobbat az országnak?

Van ezen az oldalon egy kifejezés, amelynek használatától eltanácsoltam a hozzászólókat: a wishful thinking, azaz a vágyvezérelt gondolkozás itt tiltólistán szerepel. Nem szeretem, mert gyakori alkalmazása megszabadít a gondolkozástól: aki ezzel kíván hitelteleníteni egy állítást, nem akar/nem tud érdemben érvelni, komolyan vitába szállni. Most egy cikk kapcsán azonban magamat is le kellett beszélnem, hogy ezzel kezdjem.

A helyzet változott meg, nem mi – ezzel indokolta tavaly év végén egy emlékezetes interjújában a kormány IMF-politikájában bekövetkezett fordulatot Orbán Viktor. Politikai értelemben kétségtelenül kalandos hónapok teltek el azóta, és bár a tárgyalások órákon belül megkezdődnek, közel sem világos, hogy lesz-e megállapodás, s ha lesz / nem lesz, annak milyen gazdasági és politikai következményei lehetnek. 

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Közgép-sztori a második Orbán-kormány legkellemetlenebb, legveszélyesebb témája lehet. Amikor legutóbb, két hónappal ezelőtt írtam róla, még csak az volt világos: a Fidesznek dolgoznia kell azon, hogy elhárítsa az ellenzéki támadásokat. Mára azonban úgy látszik: jó válaszok vagy nincsenek, vagy egyelőre nem sikerül megtalálni őket.

Erősen vitatható, hogy a választópolgárok között az MSZP támogatottsága tényleg beérte-e már a Fideszét, ahogy azt például Mesterházy Attila állítja. Nem meglepő módon az interpretációiban legendásan erős intézet gyorsan jelezte is: „az olló zárulása azonban csak látszólagos (...) az MSZP látszólagos erősödését hiba volna valódi reneszánsznak nevezni". Az azonban kevésbé vitatható, mert mindenhol látszik, ahol őszintén beszélnek a politikáról (tehát nem a nyilvánosságban), hogy a két nagy pártot a korábbiaknál sokkal közelebb mutató adatok hangulat- és klímaváltozást hoztak. Ez a fordulat sok szempontból ártalmas a Fidesznek, egy tekintetben azonban talán nem is annyira rossz.

A foglalkozásától is eltiltanám azt az elemzőt, aki ezen adatok alapján akár a Fidesz biztos bukásáról, akár most is megismételhető győzelméről beszél – írtam pár napja a friss közvélemény-kutatási publikációk kapcsán. Ennyivel azonban nem lehet megúszni, hiába a helyénvaló óvatosság, bármerre járok, mostanában mindenki ugyanarról beszél: ki nyeri a 2014-es választást? Tegnap az autópályán a dugóban araszolva tekertette le az ablakomat ezzel a kérdéssel valaki, úgyhogy a balesetek elkerülése érdekében most inkább megpróbálok bővebben válaszolni.

Nyilvánosságra került végre az összes májusi közvélemény-kutatási adat (a teljes adatsor itt megtalálható), sőt, már egy újabb intézet is beszállt a mérési versenybe. A 2010-es parlamenti választás óta a négy jelentős cégnél immáron két év eredményei és tendenciái állnak rendelkezésünkre, érdemes tehát egy kicsit megnézni, hogy honnan hová jutottunk.

A liberális visszatérés esélyei – ezzel a címmel rendezett ma konferenciát a Republikon Intézet. Kumin kolléga korábbi horrorisztikus posztjához hasonlót sajnos nem tudok költeni a mostani liberális rendezvényről, annál is inkább, mert a magyar fellépők közül csak Fodor Gábor előadását volt lehetőségem meghallgatni. Ahhoz azonban ennyi idő is elegendőnek tűnt, hogy belássam: hiába a választási kudarc, az SZDSZ eltűnése és a korábbi vezetők többségének távolmaradása, a liberális gondolat ebben a körben ma is nagyjából ott tart, mint ahol a bukást megelőzően tartott.

A ma két éve megalakult második Orbán-kormány alatt hosszú ideig leginkább a demokráciáról és a gazdaságról szólt a vita. Aztán előbb csak óvatosan, majd egyre erősebben jött a korrupciós tematika, a napokban pedig megjelent a sajátos kultúrharc. Meglepetés persze nincs: nagyjából ezzel a választékkal dolgozott minden eddigi kormányzati ciklus. A múltról szóló, szimbólumok körül forgó vita most valahogy mégis szokatlanul értelmetlennek tűnik. Pedig nem feltétlenül az.

Nem lesz népszerű, amit mondok: az a javaslat, hogy a pártok a következő két évben ne kapjanak állami támogatást, a mostani kabinet időszakában az egyik legdurvább, a demokratikus versenyt leginkább korlátozó ötlet. Tudom, hogy a tömegdemokrácia korában megnyerhetetlen az a vita, amelyben valaki a pártoknak juttatott közpénzek mellett érvel, ennek ellenére számomra nem kérdéses, hogy a pártok kivéreztetése (illetve ezáltal bizonyos érdekcsoportoknak való teljes alárendelése) többet árt a demokráciának, mint a választási körzethatárok bármilyen fifikás átrajzolása.

Mikor van vége a demokráciának? – az elmúlt két év (meg persze két évtized…) egyik slágertémája kétségtelenül ezen kérdés körül forgott. A vitában folyamatosan azt képviseltem, hogy érdemes elválasztani egymástól azt, ami nem tetszik, nem szép, nem jó, attól, ami törvényellenes, vagy sérti a versengés, a részvétel és a nyilvánosság szabadságát. Kétségtelenül történt olyasmi, ami ártott a demokratikus közéletnek, de összességében az ország ma ugyanolyan (messze nem „tökéletes”) demokrácia, mint volt az előző kormányok alatt.

A kimondható név – ezzel a címmel írtam két hónappal ezelőtt itt a blogon arról, hogy a Simicska-Nyerges szerzőpáros meglepő módon egyre komolyabb figyelmet kap a közbeszédben. A tendencia azóta sem változott: amióta egy dokumentumból kiderült, hogy Simicska Lajos a több száz milliárdos állami megrendeléssel bíró Közgép tulajdonosa, az ellenzék egyre jelentősebb erőkkel tüzel. Karácsony Gergely és Orbán Viktor eheti parlamenti szópárbaja után a Jobbik bejelentette, hogy vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezi az ügyben, ami, ha valóban létrejön, a ciklus egyik legérdekesebb politikai kísérlete lehet.

Gyurcsány Ferenc plágiumgyanús szakdolgozatával kapcsolatban épeszű és éplelkű embernek nem nagyon lehet más véleménye, mint Schmitt Pál másolt doktori értekezésével kapcsolatban volt. Ha a feltételezést nem tudja hitelt érdemlően megcáfolni a volt miniszterelnök, pontosan ugyanolyan politikai hulla lesz – bármit is tesz és bármit is állít -, mint a bukott köztársasági elnök volt abban a pillanatban, amikor kisdoktorijának története napvilágra került. Gyurcsánynak tudnia kell ezt: Schmitt Pál esete kapcsán már megírt és elmondott minden fontosat erről.

Sok példán megtanulhattuk már: jól teszi az elemző, ha óvatosan bánik a jövőre vonatkozó hangzatos kijelentésekkel. A sejtésekből, jelekből, eseményekből egy idő után mégis összeáll a kép, amit nem lehet nem észrevenni. Körülbelül háromnegyed éve mondogatom bizonytalanul, feltételes módban, mára azonban egyre egyértelműbbnek látszik: a következő voksoláson is alapvetően ugyanannak a két pártnak a küzdelméről szólhat a választás, mint 1998 óta minden alkalommal.

Debrecen nem ajándékba kapja a stadiont, megdolgoztak érte a debreceniek – állítja Orbán Viktor. A futballba rengeteg pénz áramlik, az akadémiák – köztük a miniszterelnöknek oly’ kedves felcsúti – soha nem látott forrásokhoz jutnak, az élvonalbeli klubok némelyike is szépen kerekedik, társasági adóból, állami vállalatoktól, költségvetési pénzekből.  Talán még egy focidrukker is felteheti a kérdést: örüljünk ennek?

„A Véleményvezér azt viszont már nehezen tudja értelmezni, hogy ebbe a sorba hogyan lenne beilleszthető egy Kövér László, egy Áder János vagy egy Szájer József. Ezen emberek önéletrajzában ugyanis az egyetlen kiemelkedő tétel, hogy az első szabadon választott országgyűlés megalakulása óta a politika sűrűjében tevékenykednek. A politika világán kívül azonban semmi jelentőset nem tettek le az asztalra: sem kiemelkedő tudományos, sem kulturális, sem üzleti, sem sportteljesítmény nem áll mögöttük.” A méltán népszerű blog véleménye egyértelmű: csak pártpolitikus ne költözzön a Sándor-palotába.

Schmitt Pál lemondott, a kormánypártok hamarosan megnevezik és megválasztják az utódját. Messziről nézve végül minden úgy történt, ahogy ilyen esetekben szokott. Az elmúlt napok fordulatos, önellentmondásoktól hemzsegő eseményei – amelyek átgondoltságukban leginkább a 2009-es miniszterelnöki casting színvonalához hasonlítottak – után most már érdemes előre tekinteni: mi jöhet most, milyen következményei lehetnek az ügynek?

Miután mára teljesen világossá vált, hogy a doktori címétől megfosztott Schmitt Pál tényleg nem hajlandó önként lemondani, egyetlen izgalmas kérdés maradt: miért nem vonja meg a bizalmat tőle a kormánypárti többség? A legutóbbi bejegyzésben már adtam egy lehetséges magyarázatot erre, de akadnak azért más lehetőségek is, érdemes megvizsgálni őket.

Két fontos döntés született ma – és néhány további ezekből következő. Egyrészt Schmitt Pál eldöntötte, hogy nem mond le. Másrészt Orbán Viktor (és a Fidesz) úgy döntött, hogy nem szólítja fel távozásra az államfőt. Egyik döntés sem nevezhető megmásíthatatlannak, de megszületésük – miután valószínűbbnek látszott a lemondás és/vagy a lemondatás - azért magyarázatot igényel.

Rengeteg tanulsága van Schmitt Pál ügyének. Most csak egyet emelek ki: ezek a botrányok szinte mindig hasonló életet élnek, pályát futnak be. A szereplők hevesen tagadnak, akadnak, akik körömszakadtáig védik őket, aztán hirtelen felgyorsulnak az események, és az új fejlemények pillanatok alatt mindent átírnak, elsöpörnek. Aki ezt nem képes felfogni, rettenetesen kellemetlen helyzetbe kerülhet.

Nem könnyű – és talán nem is kell - egy nyilvánvaló normasértés esetén kizárólag pártpolitikai keretekben elemezni. Schmitt Pál most már bizonyítottan plagizált kisdoktorija kapcsán – ahogy korábban a korrupciós botrányok vagy éppen az őszödi beszéd ügyében – helye van az értékítéletek kimondásának. A köztársasági elnök tekintélye elveszett, politikai értelemben tehertétellé vált. Ugyanakkor – talán, mint ma jelezte, tekintettel más egyéb kvalitásaira - nem kíván lemondani. S itt jöhet a klasszikus kérdés: kinek jó ez?

A Hír Tv Versus című műsorában – ahol kormánypárti szereplők is gyakran meglepődnek Csermely Péter valódi kérdésein – legutóbb Pozsgay Imre arról beszélt, hogy „tudtam azt is, hogy a hetvenes évek közepétől engem is megfigyelnek, azt is kinyomoztam, hogy a telefonomat lehallgatják”. Mondja ezt a Kádár-korszak egyik jelentős politikusa, aki pályafutása során az állampárt összes fontos testületének tagja volt. Pozsgay az interjúban – amit érdemes megnézni, mert tele van tanulságos mondatokkal - azt állítja, hogy a kommunista diktatúrában tulajdonképpen belülről bomlasztotta ("minden pozíciómban inkább gáncsoltam") a rendszert.

Mást mond híveinek, mást a tárgyalópartnereinek – itthon és a világban is egyre többen vetik ezt Orbán Viktor szemére. Tagadhatatlan, azaz legfeljebb egy hivatásos szóvivő tagadhatja, hogy nehezen összeegyeztethető az, amit a kormányfő – például „gyarmatügyi” témában - hazai és uniós használatra szán. Lehet persze felháborodni azon, ha egy politikus szónokként Petőfi, tárgyalópartnerként pedig inkább Széchenyi szeretne lenni, engem azonban az igazságosztó szerepnél ezen a helyen most is jobban érdekelnek a következmények.

Annak az embernek a neve, akivel kapcsolatban ilyen-olyan beszélgetésekben az elmúlt időszakban gyakran csak „az ember, akinek nem szabad kimondani a nevét” megfogalmazás hangzott el, egyre többet szerepel a hírekben. Simicska Lajos és a sajátos "szerzőpárosává" vált Nyerges Zsolt már a parlamentbe is beköltözött: meglepően sok újságcikk és politikusi célozgatás után ma az LMP napirend előtti felszólalása foglalkozott velük.